Szabadnak vagy szerelmesnek?

A Párizsban élő leszbikus írónő, Julie Maroh A kék a legmelegebb szín című könyvéből szabadon adaptált film kimeríthetetlen beszédtémát szolgáltat szakmabeliek, nézők, homo- és heteroszexuálisok körében egyaránt. A gyújtópontot az Adèle életéhez a tunéziai származású, Nizzában letelepedett Abdellatif Kechiche rendező és színésznő párosának cannes-i diadalmente adta. Az Arany Pálma mint valami glória lengi körül ezt a kétségkívül szokatlan, a természetességével zavart keltő alkotást. A szabadnak születtünk eszmeisége, forradalmi lendülete adja meg az Adèle élete valódi vonzerejét. Enyhén szólva csúsztatás leszbi-mozinak beállítani, mint ahogy a szerelmes film megjelölés is csak részben fedi a tartalmat és a lényeget. Mindamellett tény, hogy a gimnazista Adèle és az alternatív művész Emma megdöbbentő intimitást képes varázsolni a mozivászonra, főleg a film első részében.

A testnedvek cseréjénél, a testük legapróbb zugaiba behatoló kamera előtti vad, szenvedélyes, nyers, sokkoló szeretkezéseiknél sokkal izgalmasabbak az egymásra csodálkozás néma, tétova, kérdő, kétségbeesett pillanatai. Ezek az elnyújtott érzelmi töredékek, a vonzódás beláthatatlan mélységeitől való félelem jóval többet leplez le abból a lelki megrendülésből, ami minden szerelem hírnöke kortól, nemtől függetlenül. Ehhez képest csupán pornófilmekből kiragadott numeráknak hatnak a természetes játékidőben, imitáció nélkül felvett szexjelenetek. Szó se róla, a szerepek a film forgatása idején tizennyolc éves Adèle Exarchopoulos és a nemzetközi karriert megtapasztalt Léa Seydoux részéről nagyfokú bátorságot, totális önátadást követelt meg. Mégis, az élesben szeretkezés alig tett hozzá valamit kettejük intimitásához.

Az írónő tiltakozik

A melegházasságok megszavazása ellen tiltakozó francia közhangulat is jócskán közrejátszott abban, hogy a Steven Spielberg vezette cannes-i zsűri az Adèle életének ítélte oda az Arany Pálmát. Sőt a rendező részéről a társadalmi tolerancia hiányának demonstrálása is tetten érhető volt a filmben. Az érintettek azonban másként vélekednek.
„Nem ismerik a leszbikusok világát. Hiteltelenül ábrázolták két nő szeretkezését” – ezt már A kék a legmelegebb szín írónője mondja, aki rendkívüli módon sérelmezte, hogy Kechiche „szabad prédaként” bánt a könyvével. És noha a plakátokon és a főcímen díszeleg Julie Maroh neve, ő váltig állítja: „Az Adèle élete kizárólagosan Kechiche műve, amihez az én könyvem csak ürügyet szolgáltatott.”

A forgatás rémálom volt

Még keményebb támadásokat kerekített a nemzetközi és a francia sajtó a két színésznő interjúiból, amelyeket a cannes-i diadalmenet után adtak. Igaz, a film félig magyar származású szereplője, akivel Adèle heterokapcsolatot él meg, Funtek Sándor is egyetért abban, hogy a rendező a színészek kifárasztásával érte el a célját. A Lille-ben, javarészt eredeti helyszíneken, iskolában, melegbárban, galériában közel fél évig forgatott film az egész stábot komoly próba elé állította. Forgatókönyv nélkül, ötletelések, improvizációk alapján dolgoztak, Kechiche állítólag számtalanszor megalázta, esetenként fizikailag is bántalmazta a színésznőket, hogy kihozza belőlük a maximumot.

Léa és Adèle egybehangzóan rémálomnak nevezte a közös munkát, lelki terroristának Kéchiche-t, aki viszont úgy reagált erre, hogy bemocskolták a filmjét, szadista zsarnoknak állították be. A Télérama című lapnak adott nyilatkozatában utólag fájlalja, hogy olyan emberekbe vetette a bizalmát, akik visszaéltek türelmével, szeretetével, igényességével. Arról is beszél, hogy főként Léától méltatlan a mocskolódás, hiszen a színésznő hetekig blokkolt állapotban volt, képtelen volt rábírni őt arra, hogy ellazuljon, és természetes legyen.

A színészek

Seydoux amúgy anyai felmenői révén a mozi arisztokratájának számít, hiszen a Pathé cég alapítójának dédunokája. Adèle Exarchopoulos apa ágon görög, de Párizsban született. Jó néhány televíziós filmben játszott már, mielőtt több ezer jelentkező közül kiválasztották Adèle szerepére. Szemérmetlenül őszinte, ösztönös, kissé zavaró, hogy a film szinte minden jelenetében nyitott szájjal, buja révületben látni. Lázadó kamaszként próbálgatja a testi szerelmet egy vele egykorú fiúval, az első csókot egy lánnyal, ami annyira beindítja, hogy az utcán átsuhanó szürrealista külsejű Emma nyomába ered. Friss, eleven, önmagát kereső, magányos kis lényként száguld, csapódik. A valakihez tartozás féktelen vágyától az érzelmi kiszolgáltatottságon át a kapcsolati függőségig hihetetlen utat jár be. Az Adèle élete talán legmegrázóbb jelenete, amikor Emma kiadja az útját, ő pedig megalázottan könyörög, hogy fogadja vissza őt. Kétséges, hogy a beláthatatlan hosszúságú filmek hedonistájának tartott Kechiche eredeti elképzelésének megfelelően folytatja-e valamikor az érzelmek iskoláját, azaz az Adèle életét.