Közhely, élet, disco

Széll Kálmán tér ugyan, de annak, aki elmúlt már húszéves, úgyis Moszkva tér marad. Jellemző figurái, képei, történései pedig beépülnek a Tünet Együttes Közhely – élet-disco című, új produkciójába, amelyet november 29-én mutatnak be a Trafóban. Az együttes vezetőjével, Szabó Rékával, és az előadás rendezőjével, Ardai Petrával egy délelőtti próba előtt beszélgettem.

 Fotó: Futár Ernő

– Két hét múlva premier. Van egy pont, amikor megváltozik az idegállapotod, és minden besűrűsödik körülötted?

Szabó Réka: Egy próbafolyamat mindig hullámzó, egyszer a teljes kétségbeesés partján állunk, nem látjuk, hogyan lesz ebből előadás, aztán úgy érezzük, hogy fantasztikus dolog van születőben, aztán megint jön a kétségbeesés… úgyhogy ezek váltakoznak. Ilyenkor, röviddel a bemutató előtt nagyon koncentrálunk már a közös célra. Ez a próbafolyamat tulajdonképpen nagyon jól modellez sok mindent: élethelyzeteket, politikai helyzetet, kisebb-nagyobb közösségeknek az együttműködési képességét. Tudjuk, hogy mit akarunk mondani, hogy miért csináljuk ezt az egészet, és nagyon jó látni, hogy mindenféle nehézség vagy nézeteltérés ellenére is van valami, ami mentén együtt tudunk működni. A közös cél érdekében mindenki összeszedi az maradék energiáját, kompromisszumkészségét, konstruktív szemléletét.

− Hogyan kerül az előadásba a Moszkva tér?

Szabó Réka: Arról van szó, hogy kimegyünk a köztérre, és figyeljük, mi történik. Nagyon sok, konkrét feladatot kaptunk Petrától, hogy mi mentén, milyen szempontok alapján figyeljük meg az embereket, a jelenségeket, és hogyan vonatkoztassuk mindezt magunkra. Tehát tulajdonképpen az élet az alapanyag, de olyan értelemben, hogy figyelem magam: hogyan viszonyulok a látott emberekhez, dolgokhoz, helyzetekhez. Ezáltal jutok el oda, hogy magamat is jobban megértem, és jobban megértem azokat az embereket és azt a világot, amely engem körülvész. Mindenféle moralizálás nélkül mondom: a cél a megértés. Azt hiszem, hogy ma ez a fajta figyelem és a megértésre törekvés – hiánycikk.

− A „köztér” a ti esetetekben a Moszkva tér. A fizikai közelsége mellett miért éppen ezt választottátok?

Ardai Petra: Elsősorban azért, mert viszonylag jó színházi tér, rengetegen megfordulnak rajta, 24 órás mozgásban van, és ezáltal tükrözi az emberek életét: az érzelmeiket, a gondolatvilágukat, a hétköznapi tevékenységeiket – mennek a munkába, esik az eső, nincs esernyőjük, rohannak, viszik a gyerekeket. Egy bizonyos térben leszűkítve meg lehet nézni a magyar valóságot. Az előadás később utazni is fog, és mindenhol olyan teret választunk majd, amely ennyire sűrítve tükrözi az ottani valóságot.

− A téren látott emberek gondolatait nyilván külső jegyek alapján próbáljátok megfejteni, például abból, hogy némelyikük hajlott háttal, leszegett fejjel megy.

Ardai Petra: Az ember gondolatai, lelke, mozgása komplex jelenség. A gondolat nem válik el igazából a testtől. Tehát ha azt nem tudod is egy az egyben leolvasni, hogy most arra gondol, mennyi baja van a főnökével, azt azért látod, hogy nem érzi jól magát a bőrében. Szerintem például azt is le lehet olvasni az emberekről – én ezt már csináltam, csak bebizonyítani nem tudom –, hogy melyikük szerelmeskedett az utóbbi egy órában.

Ardai Petra
Fotó: Jókuti Fruzsina

− Hogyan készült az előadás, vagyis mi történt akkor, amikor kimentetek a térre?

Ardai Petra: Amikor együtt mentünk, azt néztük meg, hogyan lehet úgy bekeretezni, amit látunk, mintha egy filmben lennénk, vagyis milyen koreográfiai valóság jelenik meg: mondjuk, balról kettő kalapban, három hajléktalan, négyen fekszenek az utcán, öten ellenőrzik a jegyeket, tehát van egy dinamikája az egésznek mindenféle történetiségben és vizualitásban. Gyakran viszont egyenként mentek ki a szereplők, figyelték a közteret, és kifejlesztettek magukban egyfajta érzékenységet arra, miként kell nézni az ismeretlen embereket. Amikor az ember a másikat figyeli, igazából önmagát figyeli, mert nincs visszajelzés, csak a saját gondolatai. Az alapgyakorlat az volt, hogy minden szereplő kövessen valakit, akit magához hasonlónak érez, és közben próbálja megfigyelni a saját gondolatait.

− Réka, neked mi volt a legutóbbi kinti élményed?

Szabó Réka: Nekem az volt nagyon érdekes, hogy mi mindent gondolok közben. Hogy valóban akarok-e találkozni magammal, vagy sem, egy szimpatikus embert próbálok keresni, vagy magamat. Ilyenkor ugye rögtön felmerül a kérdés, hogy én mit gondolok magamról. És hogy milyen megfigyelhető jelek alapján választok ki valakit. Tehát ez tulajdonképpen önismereti feladat. Ahogy Petra is mondta: amikor másokat figyelsz, magadat figyeled. A magad kérdéseivel szembesülsz. Nekem inkább ez a belső monológ az, ami nagyon meghatározó.

Szabó Réka
Fotó: Jókuti Fruzsina

− Azért mondj egy konkrét Moszkva téri helyzetet.

Szabó Réka: Egy egyszerű példa: látok valakit ékszerrel, és akkor rögtön tisztázom a magam ékszerhez való viszonyát. Én nem hordok ékszert, vajon ez nekem lényeges tulajdonságom, ami alapján én már azt is eldöntöm, hogy az az ember, aki ékszert visel, lehet-e hozzám hasonló, vagy sem? Tehát mélyére megyek egy felszínesnek tűnő kérdésnek. Azért azt még hozzátenném, hogy az előadás két irányból épül fel, és az, amiről idáig szó volt, vagyis hogy a közteret behozzuk a színházba, csak az egyik irány. A másik irány az, hogy belülről, az emlékeinkből, a neveltetésünk nevezetes pillanataiból dolgoztunk, és próbáltuk megérteni, hogy kik vagyunk.

− Hogyan jelenik meg ez az előadásban?

Ardai Petra: Most már talán világos, hogy az egész a szereplők megfigyeléseiről és saját gondolatairól szól. Egyrészt van egy fizikális érzékenység a köztéri koreográfiák iránt, amit be lehet hozni egy az egyben a színházba: az átlós sietéseket, az ácsorgást, a várakozást, a magányt, a találkozásokat – ezt talán el tudod képzelni. Ezentúl látnak például összecsengő dolgokat is a téren, amelyeket egyébként, ha csak úgy mész a munkahelyedre, nem veszel észre. Most kifejezetten az volt a feladat, hogy megnézzék, mik csengenek össze, ezekhez kapcsolódóan képeket hoznak, képleírásokat, és ha vannak már képek, akkor abból lehet már egy színházi kép, egy mozgás, egy mozdulat, egy jelenet. Vannak tehát egyrészt ezek a jelenetek, másrészt pedig vannak a saját emlékek, amelyeket felidéztek, és a kollégák segítségével eljátszottak, tehát szinte lemodelleztek egy-egy pillanatot az életükből. Ezt a két dolgot közelítettük egymáshoz, tehát hogy ott állt egy magányos ember, és lehet, hogy van egy hasonló pillanat az életében, mint az én pillanatom. A munkamódszer: a saját emléket közelíteni a köztéri megfigyelésekhez, főleg a vizualitás alapján.

Fotó: Jókuti Fruzsina

− Mindketten több világban is otthon vagytok. Réka te például matematikus vagy. Egy operaénekes ismerősöm mesélte, aki hozzád hasonlóan éveken át egyetemen tanított ugyancsak matematikát, hogy jött egy pont, amikor úgy érezte: ha nem foglalkozhat hivatásszerűen a hobbijával – az énekléssel –, az egészsége látja kárát. Nálad hogy történt a váltás?

Szabó Réka: Amikor középiskolába jártam, még a kommunista rendszerben, akkor a kortárs művészet, így a kortárs tánc tiltott dolog volt. Persze azért az illegalitásban is működtek olyan műhelyek, tanárok, akik más címszó alatt, de behozták külföldről a ma már klasszikusnak mondható modern tánc alapelveit. Én ebbe azonnal beleszerettem, olyan volt ez, mint egy titkos szerelem, mellette meg ott volt a matek, ami mindig könnyen ment, és természetesnek tűnt, hogy azt fogom tanulni. Akkor ez még két teljesen külön világ volt bennem. Elvégeztem az egyetemet, már ötödéves koromban behívtak a Műegyetemre gyakorlatot tartani, ment minden a maga útján, doktori iskola, aztán állást is kaptam az egyetemen. Közben viszont megvolt a rendszerváltás, és idejött Rui Horta, hogy egy előadást csináljon magyar táncosokkal. Nem bírtam ki, elmentem a válogatásra, és kiválasztott. Innentől kezdve az a folyamat indult be, hogy kellene írni a doktorit, kellene gondolkodni a matematikai problémákon, de mindig elhív a tánc. Egyre inkább eltolódtak az arányok, és a végén ott találtam magam, hogy ez érdekel legjobban, és ez tölthetné ki az életemet.

− Mégsem váltottál, hanem csináltad tovább mindkettőt párhuzamosan.

Szabó Réka: Igen, továbbra is tanítottam az egyetemen, tehát a matekot még mindig nem engedtem el teljesen, és rájöttem: az tart vissza, hogy szeretek otthon lenni abban a másik világban is, azokkal az emberekkel, azon a nyelven gondolkodni. Úgy képzelem, ilyen lehet, amikor valaki sok nyelven beszél. Akkor több helyen is otthon tud lenni. És még egy fontos folyamat történt: ez a két dolog, a matek és a tánc egy idő után elkezdett közeledni egymáshoz. Már nem az volt, hogy van egy jobb agyfélteke meg egy bal agyfélteke, és az egyik helyen ezt használom, a másikon meg azt, hanem ért egy sokkszerű felismerés: hogy ez a két dolog összeérhet, és hogy én tulajdonképpen azt a fajta agyamat, gondolkodásomat, érzékenységemet, amit a matekban használok, össze tudom hozni a tánccal.

− Petra, te „magyarul” nőttél fel, itt szocializálódtál, de húsz éve Hollandiában élsz. Nálad hogyan ér össze ez a két világ?

Ardai Petra: A magyar az anyanyelvem, abban érzek olyan szabadságot, és ott vagyok ura úgy a helyzetnek, mint ahogy sehol máshol. A családom egyébként nem csak hollandul beszél, a lányom itt is járt minden évben iskolába, a férjem megtanult magyarul, ha együtt vagyunk, elég kevert nyelven beszélünk, senki meg nem értené…

Én 1988-ban, húszévesen, kiforratlan emberként mentem el, nem volt még itt felnőtt életem. Hollandiában végeztem a főiskolát, ott szavaztam először, tulajdonképpen ott szocializálódtam. Amikor Réka előbb ezt a matematika-tánc párhuzamot mondta a különböző nyelvekkel: ugyanez nekem ez a két ország, Magyarország és Hollandia. Régen én is úgy éltem meg, hogy ez két külön világ, aztán egy idő után ez egy világ lett, amelyben nekem az az óriási luxus jutott, hogy mindkét helyen gyökereim vannak, barátaim és felnőtt életem, lehetőségeim. És nagyon meg tudom becsülni, hogy kétlaki lehetek, és így otthon vagyok mindkét helyen.