Nem bánunk semmit sem?

Füst Milán Feleségem története című regényében egy darázsról ír, amelyik nekirepül a ventillátornak, azután lezuhan egy könyvre. Még él, még mozognak a csápjai, még szúrni akar. De szemrehányás nincs benne semmi. Nem átkozza magát, a sorsát, hogy pont ezen az ablakon kellett berepülnie. Ami megtörtént vele, az az ő törvénye.

Pár évvel ezelőtt, interjú közben az ismert színésznő nagy drámai csend után a szemembe nézett és azt mondta: „Tudod, én nem bánok semmit. Egyetlen döntésemet, életem egyetlen mozzanatát sem.” Interjúkba és sanzonokba ezt a mondatot így vagy úgy hasznos beszúrni, hogy mindenki láthassa, hol tart a művész, van-e még tartaléka életörömből, álmokból, tehetségből, vagy már csak menteni igyekszik a maradék készleteket.

Emlékszem, milyen lelkesen ültem le a színésznővel beszélgetni, teljesen elbűvölt! Pontosan, egyenesen felelgetett, a megfelelő helyen dobott be poént, komolyodott el, iparkodtam jól faggatni egy ilyen színes, művelt, érző embert. Ennél a mondatnál azonban elakadtunk. Éppen olyan érző, szellemes és okos volt, mint két perccel korábban, de ez a „nem bánok semmit” nem engedett tovább. Konokul, mint egy öszvér faggattam, hogy egészen biztosan nincs-e raktáron egy elszalasztott lehetőség, egy hülye döntés? Hiába. Már nem volt hallásom ahhoz, amit mondott. Miért? Nem tudom. Miért ne lehetne úgy élni, hogy nem bánunk semmit? Pimaszul, dacosan, ahogy Edith Piaf énekelte? Teljesen vállalva minden egyes döntésünket?

Lehetni lehet, állítják a szakemberek, csak nem érdemes.

Bonvivánok és bárcsak emberek

„Az ember jobbá válik, ha megmutatod neki, milyen” - vélte Csehov. Az írók egyfolytában az olvasó önismeretén munkálkodnak, holott nélkülük is örökösen monitorozzuk magunkat. Létünk nem merül ki abban, hogy akaratlanul sodródunk az eseményekkel, olykor egy pillanatra megállunk, a múlt vagy a jövő felé fordulunk, hogy szembenézzünk azzal, ami felkavart, átformált bennünket. Az ember az egyetlen élőlény, aki képes erre a szellemi hajtűkanyarra! Képes belevinni a múltját a jelenébe.

Ilyenkor el kell döntenie, mit cipel tovább. Sokan – mint amikor nyaralásra csomagolnak – a legapróbb kis hülyeséghez is ragaszkodnak. Szeretem kéznél tartani életem legapróbb elszalasztott pillanatait, hogy bármikor elővehessem. Érdekes módon a nagy mulasztásaimmal, amelyek igazi belső fájdalommal jártak, ritkán merek szembenézni, viszont az a néhány kis haszontalan holmi... (Az egyik örökzöld: miért nem mentem el 2008-ban a Forma egyes futam után rendezett vacsorára? Minden bizonnyal életem egyik feledhetetlen élménye lett volna.)

Leleplező számvetés tud lenni, amikor az ember végiggondolja, hogy „bárcsak...” mantrái a cselekvéshez vagy inkább annak elmulasztásához kötődnek. Vannak mazochisták, akik folyamatosan kínozzák magukat (ó, miért is mondtam neki azt..., bárcsak megtettem volna amazt), és vannak, akik lazán megvonják a vállukat, hiszen az ember úgysem tudja meg nem történtté tenni a múltat.

Egyik ismerősöm máig nem tud napirendre térni afelett, hogy annak idején nem vették fel a konzervatóriumba. Onnantól kezdve nem érdekelte semmi, egyik állásból a másikba sodorta az élet. Már a lánya felvételizik, ám az elmulasztott lehetőség még mindig mindent felülír a mamában. Biztosan tudja, hogy ha felvették volna, az élete első osztályú lenne, így viszont bármi is történik vele, az már sajnos csak másodosztályú. Egyszerűen ott ragadt abban a több mint húsz évvel ezelőtti pillanatban.

Egy régi szerelmem ezzel szemben büszke rá, hogy sohasem néz vissza. Hihetetlen amplitúdóval élt, csak botorkáltam mellette aggodalmasan. Egyszer egy különösen nagy zuhanását követően – amibe én minimum belepusztultam volna – ott a gödör legmélyén elröhögte magát: én úgy robbanok be mindenhová, mint egy bonviván, és akkorát bukok, mint egy ház, te meg odamész gyanakodva, remegő lábakkal, és úgy jössz le, mint egy primadonna. De még utána is tipródsz rajta!

A teljes cikk a La femme 2013. őszi számában olvasható.