Hollywood depressziós?

A múlt századi nagy világválság idején, Hollywood ontotta magából a briliáns, erőt adó, inspiráló, szívet-lelket melengető filmeket. A mostani filmkínálatban pedig szenvedés van, küzdelem, nyomorúság, kiszolgáltatottság – földön, vízen vagy akár a világűrben. Mi marad a karácsonyi készülődés idejére?

 

A forralt boros, bejglievős, fenyőillatú, hosszú családi délutánokon csalódottan kapcsolgatunk majd a tévécsatornák között, hogy végre olyan szívhez szóló, felemelő filmet találjunk, amelynek köszönhetően pár órára elfeledkezünk a valóságról, amíg el nem jön a következő nagy étkezés ideje. Mit nézünk majd az ádventi és szilveszter előtti hétvégéken? Az Igazából, szerelmet ötvenedszerre, mert imádjuk és megunhatatlan, na de létezik, hogy nincs rajta kívül más karácsonyi film? Lesznek még filmek eltévedt télapókról és télapónak öltözött elvált apákról, ha szerencsénk lesz, talán újra halljuk A muzsika hangjait, vagy csodálhatjuk Sissit. Gyerünk a moziba be: ott vár minket a nagy sikerű disztópia, ahol kamaszok küzdenek egymással mindhalálig, egy fantasy földönkívüli szuperhéroszokkal, egy ízléstelen és humortalan magyar filmvígjáték és néhány animációs film, hogy legalább a gyerek örüljön, annak mi is örülhetünk. Hollywoodnak elege lett karácsonyból?

 

 

Már ötödik éve tart a válság, és Hollywood még mindig nem érzi szükségét annak, hogy igazán jókedvre derítse a közönséget. Nem kínos, gyerekes és gusztustalan poénokkal, hanem olyan feel-good filmekkel, amilyenekkel az 1930-as években sikerült. Forgatókönyvírók, rendezők és producerek vidámságot akartak – és pénzt, de a jókedvű ember szívesen is fizetett. A nézők örömmel menekültek a szürkeségből, amikor Fred Astaire és Ginger Rogers táncolt, voltak musicalek, szellemes krimik; Greta Garbóval, Shirley Temple-lel és Carole Lombarddal az egekig ért a sármfaktor. Színre lépett Charlie Chaplin, Alfred Hitchcock és Frank Capra.

A nagy világválság tovább tartott, mint a két világháború, de a hosszú, lelket nyomorító kilátástalanság nem hagyott nyomot a filmeken.

VÁGYUNK A JÓRA

Az éhség a dalra, táncra, szerelemre, magas szintű előadó-művészetre, emberségre olyan csillapíthatatlan, reményteljes és erőt adó volt, mint soha.

Aki viszont most megy moziba, kilép a valóságból – a valóságba. A kiváló, komoly filmek elgondolkodtatnak, de nem kapcsolnak ki. Hol vannak a vígjátékok és a gondtalan románcok? Hacsak nem európai filmről vagy amerikai független filmről van szó, a két műfaj mintha kihalt volna. Az utóbbi idők legjobb filmjei a szerencsétlenségről, az igazságtalanságról, a kétségbeesésről szólnak. Ha összeesküvés-elméleteket akarnánk gyártani, azt mondhatnánk, hogy Hollywood összejátszik az antidepresszáns-gyártó gyógyszergyárakkal. Vagy a mai közönség jobban szereti a rémálomszerű valóságot, mint a filmes fantáziát?

 

Woody Allen legújabb filmje, a Blue Jasmine zseniális, de abban is azt kérdezi a Cate Blanchett által remekül megformált érzéketlen, narcisztikus főszereplő, hogy mennyi szorongást, rémálmot és idegösszeroppanást kell elviselnie egy embernek, mielőtt kirohan az utcára, és ordítani kezd? A megkönnyebbülés most sem Hollywoodból jön, hanem Nagy-Britanniából, az Igazából, szerelem alkotóitól. Richard Curtis új filmje, az Időről időre talán nem lesz olyan sokat idézett és széles körben kedvelt film, de érzelmes, okos, szórakoztató – mi kell még?

 

 

Ha abból indulunk ki, hogy a filmstúdiók azt kínálják, amit el tudnak adni, és fókuszcsoportos kutatással alaposan felmérik, mely filmek hoznak elég bevételt, talán mégis oda jutunk, hogy a mai nézők közömbösek vagy elutasítók a vidámsággal szemben. Vagy a nagy költségvetésű filmek producerei a nagy tömeget veszik célba, és nem foglalkoznak a szélen maradtak kívánságaival. A következtetés mégis ugyanaz: a nagy tömeg cinikusabb, mint amilyen 80 évvel ezelőtt volt, jobban szereti az apokaliptikus víziókat és a melankóliát. Talán már nem hisz a happy endben, és az öröm ünneplése helyett jobban megvigasztalja az, ha azt látja, hogy a filmbéli karakternek még az övénél is nehezebb az élete. De talán nem is a nézők lemondók, hanem a befolyásos filmkészítők cinikusak. Nincs menekvés. A gyerekeknek táncoló pingvinek, kviddicsező varázslótanoncok és lebegő ruhás hercegnők jutnak, a felnőtteknek és kamaszoknak cselszövés, nyomor és kínok kínja – mert ez anyagilag biztonságos. Ami a kettő közé esik, az kockázatos vagy nem cool – legyen csak az európaiak vagy a független filmesek gondja.

 

Ha az embereknek valóban nem volna szükségük arra, hogy elmeneküljenek a nyomasztó hétköznapjaikból, nem lennének népszerűek a messziről jött, tehetséges legkisebb fiú/lány meséjére épülő tehetségkutató műsorok, az operettek, a musicalek, vagy az olyan régen volt világokat bemutató sorozatok, mint a Downton Abbey, ahol az értékrend ugyan szigorú, és a hierarchia áthághatatlan, de a tisztesség, az emberség és lovagiasság még nem üres szavak. Hogy egy örök filmes klasszikust idézzünk, az élet szép – legfeljebb a mozi nem mutatja annak.