Győzött a szépség az EFA-gálán

A Haus der Berliner Festspiele nyolcszáz fős nézőterén a European Film Academy, az Európai Filmakadémia tagjai, illusztris meghívottak, a nemzetközi sajtó képviselői tolongtak az Oscar-gálák fényére hajazó ceremónián. Francia ígérettel indult (Adèle élete), olasz győzelemmel (A nagy szépség) és spanyolosan őrült fiestával (Pedro Almodóvar és a Szeretők, utazók színészcsapata) zárult a 26. Európai Filmakadémia díjkiosztó gálája Berlinben.

 

 

Fekete hódprémbe burkolt kék párducmintás ruhájában Catherine Deneuve hetvenévesen is figyelemre méltó jelenség. Wim Wenders szemében istennő, de legalábbis királynő, vagy ha ez sem elég, ő a világ legszebb asszonya. Az EFA-elnök szuperlatívuszokban regélt a deneuve-i titokról, amikor megkésett szerelmi vallomásként átnyújtotta neki az Európai Unió csillagaival díszített platinaszobrocskát a színésznő életművének elismeréseként. A francia moziikon ezzel Ingrid Bergman, Jeanne Moreau és Judi Dench után azon ritka színésznők táborához csatlakozott, akiket az Európai Filmakadémia ebben az elismerésben részesített. Ötven éve forgatta a Cherbourgi esernyőket, és azóta rendületlen jelenléttel állócsillagként tündököl az európai filmgyártás egén. Egyik legkedvesebb rendezője, a Nyolc nő sikeréért felelős François Ozon oldalán mutatkozott Deneuve Berlinben. Egy fáradt mosoly és fejbólintás kíséretében fogadta „az őrült spanyolok” főhajtását a díjkiosztót követő partin. Az ötcsillagos Hotel Concorde különtermében két cigarettafüst között elmerengő Deneuve-öt még az sem mozdította ki jégkirálynő merevségéből, amikor a Szeretők, utazók egyik színésze a Brel-klasszikus Ne me quitte pas-t énekelte színésztársaival kórusban a tiszteletére. Mindeközben az EFA-gála másik nagy ünnepeltje, az európai hozzájárulás a világ filmművészetéhez idei díjazottja, Pedro Almodóvar fényképezőgéppel a kezében „instruálta” az asztal tetején táncoló, az I'm So Excited-et és spanyol örökzöldeket éneklő színészeit. Egyedül Kristin Scott Thomas csatlakozott az önfeledt társulathoz énekkel, tapssal, tánccal.

 

Almodóvar kellőképpen hálás az Európai Filmakadémiának. Az Oscar-díjas rendező az Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén című filmjéért a fiatal tehetségeknek járó Európa-díjban részesült, majd további tizenhat jelölésből kétszer nyerte el a legjobb rendező díját (Beszélj hozzá, Volver), a közönségdíjat szintén kétszer a Mindent anyámrólért és a Beszélj hozzáért.

CATHERINE ÉS PEDRO

A két cigarettafüst között elmerengő Deneuve-öt még az sem mozdította ki jégkirálynő merevségéből, amikor a Brel-klasszikus Ne me quitte pas-t énekelték kórusban a tiszteletére. Mindeközben az EFA-gála másik nagy ünnepeltje, Pedro Almodóvar fényképezőgéppel a kezében „instruálta” az asztal tetején táncoló, az I'm So Excited-et és spanyol örökzöldeket éneklő színészeit.

És nem utolsósorban a legjobb európai film díjával is duplázott (Mindent anyámról, Beszélj hozzá). Carmen Maura, Victoria Abril, Cecilia Roth és Penélope Cruz pedig az ő filmjeiben nyújtott alakításukért részesültek a legjobb színésznő díjazásában. Almo huszonöt éve nem készített olyan rossz filmet, mint a Szeretők, utazók, a 2900 tagot számláló filmakadémia mégis most tartotta érdemesnek az ibériai mester elismerését.

 

Az EFA-díjátadó ceremónia megkérdőjelezhetetlen nagysága Ennio Morricone volt, akit a Haus der Berliner Festpiele közönsége tízperces állótapssal köszöntött. Giuseppe Tornatore Senki többet című alkotásának zeneszerzőjeként díjazták a nyolcvanöt esztendős maestrót. A nagy szépséget választották az év legjobb európai filmjének, továbbá elnyerte a legjobb rendező, színész és vágó díját. Az olasz film ünnepébe némi üröm is vegyült a rendező távolléte miatt, akit állítólag hidegen hagynak a hivatalos elismerések. Sorrentino inkább a marrakeshi meleg mellett döntött, ahol a fesztivál zsűritagjaként mások alkotásait bírálja. Mindez persze mit sem von le terjengős, hedonista freskójának értékéből, amely a római high society rothadó unalmát, céltalanságát örökíti meg. Jó néhány vád is érte a nápolyi rendezőt, Fellini-epigonnak nevezték a maga nem titkolt fellinis utalásai, képi tobzódása miatt. Az élet értelmetlenségétől megcsömörlött, sóvárgó ex-regényíró, Toni Servillo lebilincselő megformálásában a felszínességben, a társasági élet ürességében az elveszett szépség ideáját kergeti, mindhiába.