"A La femme a döntéshozó, értelmiségi, véleményformáló nők magazinja. A La femme nekik és róluk szól. La femme magazin, la femme, lafemme.hu, lafemme"
« vissza nyomtatás

Az új évezred istennői

A harmadik évezred nőinek szerepéről, választásairól és erejéről Mohás Lívia pszichológussal, irónővel beszélgettünk.

Már nem fűzők szorítanak minket, hanem társadalmi elvárások. A férfiak trónját megingattuk, aztán mellé álltunk, hogy mégse boruljon fel.  Mohás Lívia pszichológussal, irónővel beszélgettünk.

 

 


Az évezredek során van, ami nem változott: a mai modern nők előképeit az ókori görög istennők között fedezi fel. Milyen istennőtípusok járnak ma az utcán?

 

Perszephoné, aki nem bír vagy nem akar leválni anyjáról, Démétérről, csakis mellette érzi magát jól és biztonságban, még akkor is, ha férje mellett királynő lehetne. Pallasz Athéné, aki a mesterségek és tudás istennője, aki Zeusz fejéből teljes fegyverzetben pattant ki, azaz inkább apapárti, s a legnagyszerűbb segítője lehet a nagyra törő férfinak, akár férje az, akár a főnöke. Artemisz, a nagy vadász, nem fiúkra vadászik; alig van benne a sorsában szerelem, szakmája vagy hobbija élteti. Hesztia, akinek az otthon és annak hangulata a legfontosabb. És persze Aphrodité, a szerelem istennője, akit nem lenne szabad holmi utcalánynak elképzelnünk, hanem annak, ami: egy nő, aki ért a férfiakhoz, és tudja, mi a szerelem. 

 

Könyvében, a Nők a harmadik évezredben azt írta, ha férfi lenne, Démétér típusú nőt választana, mert lehet rá alapozni, bízni a bölcsességében, erejében, tudásában. Démétér az, akinek a legnagyobb az esélye a magánéleti sikerre?

 

Démétér azért különleges, mert anyai. Az ember szereti, ha dédelgetik, gondoskodnak róla, megvédik. 

 

Mégis sokszor halljuk, hogy az emberi kapcsolatok játszmák. Lehet ezeket őszintén játszani, vagy a manipuláció elkerülhetetlen?

 

Az emberi játszmákban az a lényeg, hogy „simogatásra”, szeretetre vágyunk, és ezeket akár fondorlatosan, kerülő utak segítségével, játszmákkal be is akarjuk gyűjteni. Ha két ember között kölcsönös és őszinte a szeretet, akkor és csak akkor el lehet felejteni a jászmázást.

 

Úgy tűnik, a szemlélete modern tradicionalista: a hagyományos nőtípusokat a harmadik évezredbe helyezi át.

 

Egész jó meghatározás, a szemléletem is modern, ugyanakkor bizonyos mértékig hagyományos. Fontosnak tartom a szerelmi kapcsolatokban a monogámiát, és biztos vagyok abban, hogy a régieknek igazuk volt abban, hogy hangsúlyozták: a férfi–nő kapcsolat sokkal több, mint szex. Megismerés híján nem tud kibontakozni meleg, mély szeretet, és nincs bizalom. Lehet, hogy ma sokan azért sietnek a szexszel, mert üresek, s nem próbálnak a másik lelkéhez közel férkőzni. Vagy nem is érdekli őket a másik, csak a hirtelen támadt vágyukat akarják kielégíteni. 

 

Viszont mintha a nők torkán azt próbálnák lenyomni, hogy fogadják el: a férfiak poligámok.

 

A nők közül sokan valóban elfogadták, hogy a férfiak poligámok – mindig is azok voltak, a természet így alkotta meg őket. A zsidó-keresztény kultúra a monogámiára helyezte a hangsúlyt. Ezelőtt papíron a férfiak is meghajolnak, csak a gyakorlatban nem nagyon tartják be, bár általánosítani nem lehet.

 

És a monogámia ránk, nőkre is érvényes, s ma már a nők félrelépése sem tabu. Van még olyan tabu, amelyet nem döntöttünk le?

 

Még mindig eltagadjuk a szülés fájdalmát és kínját. Kislánykorunktól azt halljuk, hogy az anyaság hatalmas boldogság, hogy a gyermek születésénél nincs nagyobb gyönyör, fenn megszólalnak a hárfák, és minden rózsaszín ködbe burkolózik. Arról nem beszélnek, hogy mennyi mocsok, vér, szenvedés van benne. Persze különbözők vagyunk.

EGY MAI TABU
Még mindig eltagadjuk a szülés fájdalmát és kínját. Kislánykorunktól azt halljuk, hogy az anyaság hatalmas boldogság, hogy a gyermek születésénél nincs nagyobb gyönyör, fenn megszólalnak a hárfák, és minden rózsaszín ködbe burkolózik.
Én fütyültem az elvárásra, hogy csendes legyek és finom, és tűrjem a fájdalmat, úgyhogy végig ordítottam. Sok nő kegyetlenül megszenvedi a szülést, és utána elfelejti. Vagy nem felejti el, de nem illik beismerni, milyen kegyetlen tud lenni – és ami utána jön, az is nehéz. 

 

„Az anyaság szent” – s mint ilyet, kevéssé merjük a maga természetességében nézni. 

 

Amit az anyaságból megragadunk, kimondunk, az a boldogság. „Milyen szép a baba, milyen szép a ruhácskája.” És a nővel mi van?


Panaszkodni sem is illik, ha a nő diplomás létére unja a pelenkázást. Attól még szereti a gyerekét.

 

Sok anyának lelkiismeret-furdalása, bűntudata van, amikor elmegy dolgozni. Vannak ennek szélsőséges formái. Egyik páciensem, egy keramikusnő nemcsak azért alkotott, mert szerette a munkáját, hanem mert ő volt a kenyérkereső, a férje link alak, eljátszotta, elköltötte a pénzüket, semmit nem segített. Az asszony túlhajszolta magát, elfáradt, és azért jött pszichológushoz, mondta, mert fél, nem meri nyitva hagyni az ablakot és a teraszajtót – a hatodikon laktak – , mert kényszert érez, hogy kidobja a babát. Ez a nő nem volt elmebeteg, de megroggyant a belső világa. 

 

Ha a a nők pszichológusi segítséget is kérnek, sok múlik a partneren. 

 

Csak nem biztos, hogy segítséget kérnek, mert azt hiszik, tűrni kell, ez a világ rendje. A kizsigerelt nagymamák meg vannak győződve arról, hogy a nőnek ez a sorsa. Diplomások, dolgoznak, az unokákat nevelik, különórára cipelik, nagyebédet főznek vasárnap. Lázítottam az egyik ilyen páciensemet, de nem volt hajlandó fellázadni, mert a nőnek szerinte ez a kötelessége akkor is, ha a maga gyerekeit már felnevelte. 

 

 

 

Könyvében hangsúlyos, mennyire kiszolgáltatottak a nők még most is.

 

Régen azt mondták, az asszonynak legyen nagy a köténye, amivel sok mindent eltakarhat a világ elől. Ma ez azt jelenti, hogy a nő nem mer eléggé autonóm, önálló lenni, nem szervezi meg a saját életét, mert szégyelli magát, az ősi lecke jár a fejében, talán tudat alatt, hogy szerénynek, alázatosnak kell lennie. Sok nőből hiányzik az előrelátás képessége, nehezen bírnak úgy viselkedni, cselekedni, hogy átlássák, mi lesz ennek hatása 10 perc, 10 hét vagy 10 év múlva. Nem tudnak vagy nem akarnak előre gondolkodni. 

 

Ez nem azzal van kapcsolatban, hogy bizonytalanok vagyunk? Ha nem érezzük magunkat biztonságban, akkor nem tervezünk. Ha tudom, hogy nem mehetek vissza a munkahelyemre, nem biztos, hogy belevágok a gyerektervezésbe, ha a partneremről érzem, hogy nem százszázalékos társam, nem szülök neki gyereket.

 

A biztonság nagyon fontos. Kérdés, mitől érezzük magunkat biztonságban, és hogyan szerezzük azt meg. Nem vagyok pénzközpontú, de az anyagiaknak nagyon nagy jelentősége van. Visszatérve a kizsákmányolásra, miért hagyjuk magunkat kizsákmányolni?

 

Azt írja, hogy a jóság nem egyenlő az engedelmességgel. Ez az egyik kizsákmányoláshoz vezető út, nem? Hogy annyira jók akarunk lenni: jó feleségek, jó szeretők, jó anyák. 

 

Ez egyfelől igaz, de miért? Mert szeretnénk, ha szeretnének bennünket. Megteszünk a saját természetünkkel ellenkező dolgokat is, csak azért, hogy szeressenek minket. Ez visszaüthet, mert a környezet megszokja, hogy valamilyenek vagyunk, holott nem. A saját igényeink, vágyaink pedig beteljesületlenek maradnak, mert szembemennek az elvárásokkal.

 

És azt sem könnyű magunknak beismerni, hogy nem vagyunk szentek; megbékélni azzal, hogy önmagunk legyünk elsősorban, semmint jók.

 

Persze hogy önmagunkat el kell fogadnunk olyannak, amilyenek vagyunk. De megjegyzem, mérges szoktam lenni azokra a páciensekre, akik – miután elmondják a problémájukat, és boncolgatjuk, min kellene változtatniuk – azt a konklúziót vonják le: „De hát én ilyen vagyok, mit tehetnék?” – Akkor mit tetszik itt keresni? Mert én azért vagyok, hogy ezen változtassunk. Fogadd el magad, ahogy vagy, de azért ez nem egészen igaz. Igenis változtatni kell magunkon, ha azt akarjuk, hogy a szeretteink viszonya hozzánk változzon. 

 

Ez jó hír, mert valamelyest irányíthatjuk a kapcsolatainkat.

 

Egy autonóm nő is szereti, ha szeretik, de meg tud lenni anélkül is, legalábbis ideiglenesen. Azért, hogy szeressenek minket, nem kell mindent eltűrni, és ki kell bírni, hogy vannak olyan életszakaszok, amikor a párunk vagy környezetünk nem imádattal lóg rajtunk. Nem biztos, hogy bennünk van a hiba, lehet, hogy a környezetünket rosszul választottuk meg.

VÁLTOZNI JÓ!
Persze hogy önmagunkat el kell fogadnunk olyannak, amilyenek vagyunk. De megjegyzem, mérges szoktam lenni azokra a páciensekre, akik – miután elmondják a problémájukat, és boncolgatjuk, min kellene változtatniuk – azt a konklúziót vonják le: „De hát én ilyen vagyok, mit tehetnék?” – Akkor mit tetszik itt keresni?
Lehet, hogy a szüleimről kell leválnom, vagy egy baráttal járt le a barátságunk lemeze. S hogy mennyire irányítjuk a kapcsolatunkat, érdemes elgondolkodni a Stockholm-szindrómán. Ez nem új, nem ritka jelenség. A rab a fogvatartóval azonosul, a kizsákmányolt a kizsákmányolóval. Kiben erősebb, kiben kevésbé. Érdekes, hogy mi van mögötte. 

 

Éppen a minap olvastam Eleanor Roosevelt egyik mondását, amely szerint más nem tud kisebbségi érzést kelteni benned anélkül, hogy te nem adnád ehhez hallgatólagos beleegyezésedet. Ha magamat értéktelennek látom, könnyebben el is hiszem, ha a másik ennek megfelelően viselkedik velem. 

 

Az önbecsülés és öntudat jelentősége óriási, máskülönben elhisszük, hogy biztosan azért bánik velem úgy, mert megérdemlem. Másrészt felmerül a kérdés, mi van, ha neki van igaza, és én látom rosszul? A nők hajlamosabbak magukat hibáztatni, amit annak a számlájára írhatunk, hogy évezredeken keresztül másodrendű szerepük volt a férfiak mellett. Csak most dugják ki a fejüket a letaposottságból.

 

Ugyanakkor a mondás szerint a férfi a fej, de a nő a nyak, amely a fejet mozgatja. A nők rafináltak, fortélyosak, és remek manipulátorok.

 

Továbbá sokan hihetetlenül kifinomultak, ami nem biztos, hogy mindig pozitív. Ebben az elnyomottságban megtanulták, hogyan ügyeskedjenek, és rengeteg fifika, eszköz van a kezükben – sokkal több, mint a férfiaknak, akiknek erre nem volt szükségük, mert ők uralkodtak, uralkodnak. A marsi agresszió – a férfiaké – látványos, egyenes, a „gyere ki a kocsma elé, elintézzük” típusú, nyilvánvaló. Míg a plútói agresszió női jellegű, veszedelmes, rejtett, alattomos, rafinált és sokszor félelmetes. 

 

Hárpiák tudunk lenni…

 

De az agressziót gyakran rosszul értelmezzük, mintha eleve negatív lenne, és az erőszakkal azonosítjuk. Ez tévedés. Az agresszió a kezdő energia, és lehet pozitív is pozitív értékek mentén, pozitív célokért – a védelemhez és az önvédelemhez is agresszió kell. Akiben nincs meg ez a dühvel kevert erő, az semmit sem fog csinálni, csak ülni, mint a befőtt. Aki igazán tesz valamit, abból az agresszió sem hiányzik, de konstruktív tettbe tudja átfordítani.

 

Ehhez sok érzelmi intelligencia kell, nehogy a másikon átgázolva valósítsuk meg önmagunkat. 

 

És morális csiszoltság meg stabil értékrend.

 

Ráadásul igazságtalanok vagyunk a nőkkel, mert ha egy nő érvényesülni akar, törtetőnek, karrieristának kiáltjuk ki, míg egy férfinál természetesnek vesszük, hogy a csúcson akar lenni. Ő lehet törzsfőnök, lelőheti a mamutot. 

 

Ahhoz képest, hogy 20-50 évvel ezelőtt mi volt, ma már nem is olyan rossz a helyzet. Akkor az ambiciózus nőt megszólták. Sőt leszbikusnak vélték, mert olyan értékeket képviselt, úgy akart élni – gondolták akkor –, mint egy férfi: meg akarta teremteni saját életét, ami ma természetes. Hál istennek ez már elmúlt, ma már lehet nőként csúcsra törni.

 

De az üvegplafonon túl is megmarad a dilemma, ami a legelején, a család vagy karrier után a kérdés megmarad, kicsit másképp(ez nem egyértelmű, át kéne fogalmazni): család vagy vezérigazgatói szék. Hiába futottam be, van pénzem bébiszitterre…

 

…de ha a családi életem boldogtalan, én is az vagyok. Nincs mese, mind a kettőt meg kell teremteni. Ha nem akarunk kizsákmányoltak lenni, két lovon kell ülni egy szoknyában – és ez nem könnyű. Szerencsére a nők hihetetlenül életrevalók, és sok bennük az ambíció.

 

Újabban arról cikkeznek, hogy sok értelmiségi nő esik az úgynevezett Csipkerózsika-szindrómába: azt hiszik, a férfi életre csókolja őket. Azt gondolják: formálom a testem és az agyam, és jön a herceg, aki mindezt megkoronázza, és utána úgy élhetek, mint egy hercegnő – igaz, függésben, nem autonóm módon. Ez valós helyzet, vagy csak egy új médiatalálmány? 

 

Ezt a típust ismerjük mind. Ha szerencséje van Csipkerózsikának, akkor neki való „herceget” talál, aki majd eltartja és szereti. Ámbár az valószínű, hogy adottságai talonban maradnak, nem fogja kifejleszteni képességeinek nagy részét.

 

Megjelent a szabadon választó nő, ugyanakkor ön megjegyzi, hogy a szabad nő nem minden esetben autonóm. Ha megvan is a döntési szabadságunk, mitől válunk autonómmá? Attól, hogy vállaljuk is a felelősséget a döntésekért? Vagy hogy függetlenítjük magunkat mindenféle – családi, munkahelyi, érzelmi – nyomás alól, már ha ez lehetséges?

 

Ez mind igaz. Abszolút értelemben nem lehetünk autonómok és szabadok. Amikor szeretünk, attól a valakitől valamennyire függünk, bármennyire autonómok legyünk is egyébként.

 

A döntések azzal is járnak, hogy valamiről egyúttal lemondunk. Mi az, amiből nem szabad engednünk, és miben vállaljunk kompromisszumot?

 

A kérdés nagyon jó, de túl erős, túl sokat kívánna e percben a megválaszolása. A teljesség igénye nélkül: talán az önbecsülésünkből ne engedjünk.  

 

Ön jin és jangban gondolkodik, mintha a férfias–nőies fogalmakhoz rossz képzeteink tapadnának.

 

A mi kategóriánk alapja a nemi jelleg, holott kétneműek vagyunk pszichológiai, nem szexuális vagy anatómiai értelemben. A jin, a női jelleg a megszülő, a termő, a passzív, a várakozó, a természetre hagyatkozó, a fogékony, a befogadó, az önátadó, az engedelmes, a személyes, az ösztönös. De vannak negatív oldalai: hajlamos a tunyaságra, a bódultságra, a lustaságra, lehet fojtogató, elnyelő. Egyesek szerint a drogfogyasztás a jin-vágyat fejezi ki: elég a kemény, erőteljes, akaratos világból, helyette jöjjön a bódulat, az önátadás, hogy egyszerűen csak létezzünk a világban. A jang, a férfias: az alkotó, a nemző, az aktív, az agresszív, a tudatos, ugyanakkor érzéketlen, kemény, legázoló. Mindkét csoportra szükség van. A mai kor választásai ugyanis nem a vagy-vagyról, hanem az is-isről szólnak.