Az ígéret szép szó?

Januárban tömve vannak a jóga- és fitnesztermek, és úgy veszik az önsegítő könyveket, mint a cukrot. „Új év, új én”, és ilyenkor az emberek csaknem fele rászánja magát, hogy 2 hét vagy 3 hónap alatt tetőtől talpig megváltozik, de minimum lead jó pár kilót, nem cigizik és nem iszik (annyit), helyette viszont sportol, megtanul egy új nyelvet, és több időt tölt a családdal – csak hogy a legnépszerűbb újévi fogadalmakat említsük. Amelyek egyben a leggyakrabban be nem tartott fogadalmak is, így márciusban a sportközpontok többé nem hasonlítanak egy csúcsidőben futó hetes buszra, és végre nem érezzük azt jóga közben, hogy a mellettünk álló ember lábát is megfogtuk a sajátunkkal egyetemben.

A Harvard Egyetem két professzora, Robert Kegan és Lisa Lahey kurzust indított arról, miért nem lesz az újévi fogadalmak nagy részéből semmi. A magyarázat szerintük az, hogy valójában képesek vagyunk változásra – a nehézséget a változás fenntartása okozza. Nem a fogyókúrába nehéz belevágni, hanem megtartani a súlyt: a diétázók nagy része ezért hízza vissza később az elveszített súly 107 százalékát. A harvardiak arra jöttek rá, hogy a nagy elhatározások azért fulladnak kudarcba, mert a háttérben meghúzódó okok meggátolják megvalósításukat. Például eldöntjük, hogy szeretnénk lefogyni, ugyanakkor az is erősen belénk rögzült, hogy nem szeretjük, ha hiányérzetünk van, vagy megfosztanak minket akármitől. Mintha egyik lábbal nyomnánk a gázt – „most lefogyok” –, míg a másikkal a féket – „nem fogok nélkülözni, nem fosztom meg magam valami fontostól”. Mindezt tudattalanul, úgy, hogy észre sem vesszük, csak azt, hogy az átkozott mérleg egy dekával sem mutat kevesebbet. Persze ahhoz kellene egy kis lélekkurkászás, hogy rájöjjünk, vajon mi tart vissza bennünket.

Látva a hófehér, még makulátln új évi naptárat, persze jó reménykedni abban, hogy milliónyi lehetőség van új életet kezdeni, fontos dolgokon változtatni. Ahelyett azonban, hogy az év elejére zsúfoljuk az összes forradalmi fogadalmat, jobb az egész év folyamán sok kisebb elhatározást hozni – tanácsolják a pszichológusok. Egy másik kutatóduó, Teresa Amabile és Steven Kramer igazolta, hogy a kis sikerek sokkal inkább hozzájárulnak a jólléthez és boldogsághoz, mint az alkalomszerű nagy győzelmek – és a velük járó elégedettség sem kisebb vagy illékonyabb. Szóval lehet, hogy nevetségesen hangzik a napi ötperces ugrabugra, de ha tartjuk hozzá magunkat, sokkal valószínűbb, hogy nem halogatjuk másnapra, nem hagyunk fel vele egy hét után, és alkalomadtán növeljük az adagot.

BÁRHOL, BÁRKI, BÁRMIKOR

Morita azt tanácsolja, hogy most kezdj neki, „akkor is, ha neurotikus, tökéletlen, halogató, egészségtelen, lusta vagy bármi más vagy, amivel helytelenül felcímkézed magadat”. Ez semmiképp sem nyomasztó, sőt igenis bátorító.

Más kutatások azt is bebizonyították, ahogy az akaraterő valóban erő, amelyet okosan be kell osztani, különben könnyen elfogy. Ne lepődjünk meg, hogy minél nagyobb kínszenvedés rávenni magunkat a kora reggeli futásra, annál kevesebb erőnk marad, hogy utána ne egy minyont nyomjunk be reggelire: egy óriási elhatározás olyan sok energiát vesz el, hogy kevés marad a többire. 

A fogadalmak másik nagy ellensége a pszichológusok szerint, ha az ember görcsösen a célra összpontosít, márpedig az elszántságot és kitartást semmi nem öli meg gyorsabban, mint a végeredmény miatti aggodalom. Hajlamosak vagyunk egy-egy fogadalmat túlértékelni, és az üdvözítő boldogság forrását látni benne, amely híján tökéletlen életre és örök boldogtalanságra ítéltettünk. „Mi lesz, ha nem sikerül? Mit csinálok, ha nem olyan lesz, mint amilyennek szeretném? Egyáltalán, elég erős, okos, szép vagyok ahhoz, hogy belevágjak?”

Az önsegítő könyvek megszállottan sulykolják, hogy ha erős vagy, kitartó és bátor, meg tudod csinálni, eléred a célodat. De mit tegyek én, aki nem vagyok erős, kitartó és bátor? Lusta vagyok, akaratgyenge és már az elején a legszívesebben feladnám. Már ahhoz is külön elhatározás és fogadalom kellene, hogy azt mondjam, „erős vagyok, meg tudom csinálni”. Ráadásul pszichológiai kutatások bebizonyították, hogy az effajta megerősítések az alacsony önértékelésű emberek önbecsülését még jobban rontják, ha elmarad a várt eredmény.

Az én emberem Shoma Morita japán pszichológus, aki erre azt válaszolja: mindegy, csak csináld. Tökéletesen elképzelhető, hogy véghezviszed, amit akarsz – elmész tornázni, nekivágsz egy kellemetlen feladatnak, vagy fánk helyett salátát eszel – anélkül, hogy olyan lelkes lennél, mint egy sportreklám szereplője. Nem igaz, hogy sziklaszilárd akaraterő és rendíthetetlen elszántság kell az első lépés megtételéhez. Morita azt tanácsolja, hogy most kezdj neki, „akkor is, ha neurotikus, tökéletlen, halogató, egészségtelen, lusta vagy bármi más vagy, amivel helytelenül felcímkézed magadat”. Ez semmiképp sem nyomasztó, sőt igenis bátorító. Ettől tényleg azt érzed, hogy változtatásra nemcsak az erősek, az elszántak és kiválasztottak képesek, hanem bárki. Január elején ennél nagyobb lelki tuning nem is kell.