Nimfomániás - második felvonása

Nem kerek, nem egész az első nélkül, de értjük: túl sok a mai nézőnek egy négyórás intenzív tanfolyam az emberi természetről. A legtöbb moziba járónak még külön-külön is soknak bizonyult, de ehhez persze hozzájárul Lars von Trier depressziós kép- és gondolatvilága.

Vagy amit annak mondanak. Mert bármennyire is felzaklató élmény A nimfomániás, valójában sokkal inkább emelkedett és bölcs, mint életellenes. Joe figurájában Lars von Trier megalkotta  a politikailag korrekt polgári társadalom számkivetettjét, aki eleinte csak ösztönösen kezeli a kívülállását, majd felnő a szerephez és tudatos ellenzékké válik. Aki pornográf izgalmat keres ebben a moziban, annak ez a szerep láthatatlan marad, csak annyit érzékel, hogy az első részben a fél világot végigdugó Joe egyre konokabb léptekkel jár és egyre kétségbeesetten gyömöszöli maga alá a férfitesteket. És amikor balsorsára szerelmes lesz, a nagy ágyjelenet kellős közepén érzéketlen marad a teste. Az ezzel nyitó második rész innentől már nem is lehet sikertörténet, ekkorra a Joe-t figyelmesen hallgató, mindentudó öregúr is belefárad a kultúrtörténeti reminiszcenciákba (na jó, egyet-egyet azért még behoz, de a Babiloni Szajha vagy a római kurtizán fölemlegetése mint a tökéletes orgazmusban látott vízió ugyanolyan bornírt, mint amilyen vicces), szóval a történet komolyra fordul.

Itt kap Joe figurája új arcot: a pengeszájú, moccanatlan mimikájú Stacy Martin szerepét végre az addig csak mesélőként látott Charlotte Gainsbourg veszi át. Joe az egyik jelenetről a másikra húsz évet öregedik, miközben gyermekének apja, Jerome csak a film legvégén kap idős változatot. Lars von Triernél nincs véletlen, nincs bénázás, tehát erre a fordulópontra érdemes odafigyelni. Joe akkor kap új, érett, kiforrott személyiséget, amikor a fészekrakás illékony ötletét lecseréli a nemiszerv-központú életre. Gyerek, társ ide vagy oda, Joe következetes saját magához. Nem vállal más társadalmi szerepet, mint ami a nimfomániával gyerekkorától kezdve rá méretett. Nem tud jó anya lenni, ha a bébiszitter nem ér oda időben, az éjszaka közepén kisfiát otthagyva, szó nélkül lelép, hogy egy professzionális szadomazo kínzónál (Jamie Bell szenzációs alakítása) meglelje a kielégülését. A második ilyen éjszakán a gyerek felébredése és az emeleti erkélyen zajló jelenet persze Lars von Trier előző mozijára, az Antikrisztus kulcsmozzanatára utal, de olyan hosszúra nyújtva, hogy a nézőben először fölmenjen az adrenalinszint (kiesik a gyerek), majd kénytelen legyen elengedni a klisét és rájönni, hogy az itt ábrázolt sors nem a hagyományos értékek és tragédiák tengelyén nyilvánul meg, vagyis a gyerek ottmarad, sőt még tüdőgyulladást sem kap a hóesésben. Persze a hazatérő apa találja meg, az ő sorsuk a hagyományos képletbe illeszkedik. Még akkor is, ha a szétválás után Jerome intézetbe adja a kisfiút.

Ez a szál viszont Joe életében is megjelenik, a fiatal P. (Mia Goth kezdő, de máris nagy színész: egészen lenyűgöző, ahogyan a csúnya kamaszlányból profi gengszterré érik), akit az intézetből egyenesen az ágyába vesz és átadja neki speciális tapasztalatait mint pszichológiai terrorral dolgozó pénzbehajtó. P. nagyon tehetséges, mindent megtanul és mindent tovább is fejleszt, egészen addig, hogy a véresre vert Joe mellett, a kukán megdugatja magát a - hogy, hogy nem - véletlenül újra előkerülő Jerome-mal. S mindezt úgy, hogy a lökések száma és típusa megegyezik (sőt továbbmegy) azokkal, amelyekkel Jerome az első rész kezdetén elvette Joe szüzességét. A kinagyított számolást Lars von Trier a gyengébbek kedvéért  ismét a kockákra vetíti. Joe-ra rászámoltak, padlóra küldték és ott maradt. Innen már nincs folytatás.

Neki nincs, de az öregúrnak még lehet. Ő mindeddig megtartotta a szüzességét, aszex lénye könnyen feladta ezt a megoldást. Joe története azonban még belőle is kihozza a lehetetlent, a mese végén ő is besomfordál a végre barátra talált, békésen alvó nőhöz, és előveszi a farkát. Amit ezért kap, az az ő sorsának következménye. A film viszont kimozdul az első rész első pillanatában kimerevített végkifejletről, meghaladja a teljes bukás állapotát, még akkor is, ha a záró pillanatok már csak hangban, a vászon teljes sötétségében történnek. De Joe életben marad és viszi tovább a felvállalt sorsot. Működik benne az életerő, nem teszi le a keresztjét, a rendező nem hagyta, hogy a teljes megnyílás után életében először hagyományos értékeket is élvezhessen. A közhelyes érzelem nem az ő útja. Hiába minden filozófiai fejtegetés az élet szimbólumairól, az ő élete ennél a szublimációs szintnél sokkal őszintébb.

A befejezés ennek ellenére nem marad homályban. Akármerre indul is Joe a néző számára láthatatlan világban, az továbbra sem az ismert kategóriák (család, barátság, szerelem, karrier, társas kapcsolat stb.) között keresendő. Ami az első részben még csak helyenként bukkant elő, a másodikban már pontos verbális kifejezést kap. Joe nem hisz a polgári értékekben, számára a PC kifejezések elkenik a valóság egyedi karakterét, a csoportterápia rítusai hazugságra nevelnek, a kötődés csak fájdalmat hozhat. Lars von Trier megalkotta azt a figurát, aki a ma működő társadalmi normákat a mindenkori emberi létezéssel szembesíti. Nem túl hálás feladat, nem is kap érte jópontot. Mindenesetre ő megtette a dolgát. Érzésem szerint A nimfomániás nem most, frissen lesz kultuszfilm - ahhoz még föl kell nőnünk.