"A La femme a döntéshozó, értelmiségi, véleményformáló nők magazinja. A La femme nekik és róluk szól. La femme magazin, la femme, lafemme.hu, lafemme"
« vissza nyomtatás

Gabriel García Márquez elment

Minden mondatából bölcsesség, emberismeret és életszeretet áradt.

Az emberek nem egyszer és mindenkorra születnek meg azon a napon, amikor az anyjuk a világra hozza őket, hanem az élet újra meg újra rákényszeríti őket, hogy megszüljék magukat”- írja a Szerelem a kolera idején című regényében Gabriel García Márquez Nobel-díjas kolumbiai író. 

 

 

 

Mágikus realizmusnak nevezték el azt, amihez ő a legjobban értett. A mindennapokban rejlő varázslat megmutatása- ezt tartották tehetségének. De nála ez nem írói bravúr volt. Ha csak eszköz lett volna a kezében, nem bűvölte volna el olvasók millióit világszerte. Akkor a bűvész a mutatvány végén meghajolt volna, lehúzza fehér kesztyűit, és a függöny mögött már számára a nyúl megint csak nyúl lett volna. De Márquez számára az élet, a világ, az emberek ilyenek voltak: az egyszerű és az elképzelhetetlen varázslatos kevercse.

GABRIEL GARCÍA MÁRQUEZ

Engem, uram, Gabriel García Márqueznek hívnak. Sajnálom: ez a név nekem se tetszik, mert olyan közhelyek füzére, amelyekkel soha nem tudtam azonosítani magam. Aracatacában születtem, Kolumbiában. Állatövi jegyem: a Halak, és feleségem Mercedes. Ez a két legfontosabb dolog, ami az életben történt velem, mert ennek a kettőnek köszönhetem, hogy az írásból élek.
Szerette az életet, az életét, hogy volt ideje arra, hogy megfigyelje az embereket. Ahogyan mondatai hömpölyögnek hosszan az oldalon, úgy követte ő is az emberi érzések áramlását: honnan ered a szerelem, hová vezet a félelem, és a mibe torkollik a hatalomvágy. Senki más nem tudta utánacsinálni azt, amire ő képes volt, pedig rengetegen próbálták, próbálják. Neki hittünk, elhittünk mindent, amit magányról, elesettségről, vágyról, életen át tartó szenvedélyről mondott.


Aracatacát, amely lehet, hogy banánültetvényeiről híres Latin-Amerikában, a világ mégis Gabriel García Márqueznek köszönhetően ismerte meg. Kolumbia leghíresebbje 1928. március 6-án született, és a csodának: egy szemfüles bábának és egy kis rumnak köszönhetően maradt meg a bonyodalmas világrajötte után. A nagyszülei nevelték, rengeteg, különösebbnél különösebb rokonnal körülvéve, akik közül sokan Gabo- ahogyan barátai hívták- könyveiben szereplőkké váltak. A mágikus realizmus legnagyobb mestere, később így emlékezett gyermekkorára: “minden írásomat a nagyszüleimmel töltött idők emléke lengi be”. A bogotai egyetem jogi karára járt, pontosabban inkább az egyetem melletti kávéházakba, ahol naphosszat olvasott, írt, barátkozott. Szerencsére a törvénykönyvek helyett az irodalmat választotta. 


Mielőtt 1962-es Baljós óra című művével hazájában elismerést aratott, már évek óta újságíróként járta az országot. A világhírnév sem maradt el: 1967-ben megjelent máig legolvasottabb regénye, a Száz év magány, melyet a világon 50 millió példányban adtak el. Állítólag akkor született, amikor a család éppen vakációja úticélja felé autózott. Márquez fejében felvillant az első mondat, visszafordította az autót, majd 18 hónapra bezárkózott a szobába. Csak írt és dohányzott. Majd megszületett a remekmű. Az írásban a legjobban a történet kitalálását, a szálak szövését szerette, magát az írás folyamatát nem.


Felesége, Mercedes gyerekkori szerelme volt, két fiuk született.  Újságíróként dolgozott Kubában, New Yorkban, Mexikóban, bejárta Európát, Magyarországon is járt. Márquez egy ideig Spanyolországban élt, majd a hetvenes évek végétől Mexikóban élt, s egyre aktívabban vett részt a közéletben is. Nyíltan vállalt baloldali nézetei és Fidel Castróval fenntartott barátsága miatt hazájában és az Egyesült Államokban nem volt szívesen látott vendég.

BOLDOGSÁG
Nincs az az orvosság, amely meggyógyítaná azt, amit a boldogság nem tud meggyógyítani.

1981-ben megkapta a francia Becsületrendet, ebben az évben jelent meg az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája című kisregénye is. 1982-ben neki ítélték az irodalmi Nobel-díjat, az indoklás szerint “regényeiért és elbeszéléseiért, melyekben fantasztikum és valóság ötvöződik mesterien, és mert e sajátos képzeletvilágú művek révén ábrázolja földje életét és konfliktusait”. 


Nyirokcsomórákot diagnosztizáltak nála, később demenciát. Évek óta visszavonultan élt, az írással azonban nem hagyott fel: 2002-ben megjelent memoárja Azért élek, hogy elmeséljem az életemet címmel, 2004-ben a Bánatos kurváim emlékezete című regénye, 2010-ben a Nem azért jöttem, hogy beszédet mondjak című kötete.


"Éppen az elsárgult papírjaimmal, a tintatartóval és a lúdtollal bíbelődtem, amikor a park mandulafái közül kirobbant a nap, és a folyami postahajó, egyhetes késéssel az aszály miatt, bőgne úszott be a kikötő csatornájába. Végre itt volt a valóságos élet, a szívem megmenekült, és arra ítéltetett, hogy jó szerelemben haljon bele a századik évemet követő bármelyik nap boldog agóniája után."