Önszántából búcsúzott el 2007-ben a Soproni Petőfi Színháztól, ahol tíz éven át játszott. A fővárosi József Attila Színházban azt megelőzően eltöltött tíz évvel együtt akkor már összesen két évtizedet volt kőszínházi társulat tagja. Lezárt magában egy korszakot, és visszatért lakhelyére, Szentendrére, hogy új életet kezdjen. Arra gondolt, tudása és szakmai hírneve elegendő ahhoz, hogy ismét egy pesti színházban találjon munkát, és szinkron is bizonyára akad. De nem nyíltak meg az ajtók, s ez a szakmai mélypont rákényszerítette arra, hogy mindent átértékeljen. Partnere korábban az Egyesült Államokban kulturális marketinggel foglalkozott, együtt kezdtek gondolkodni a jövőn: mi lenne, ha közösen színházat alapítanának? „Nem tudtam elképzelni, hogyan fogunk mi ketten színházat csinálni a semmiből, de kettőnk tudását összeadva mégis belevágtunk – emlékezik ma mosolyogva Ilona. – A művészeti vezetés lett a feladatom, neki a marketing, a menedzselés. Közhasznú nonprofit kft.-ként alakultunk meg, Száguldó Orfeum névvel.” Az első években virtuális színházként dolgoztak: az új előadásokat bérelt helyen bepróbálták, aztán országjárásra indultak. Így született meg a női trilógia: Robert Harling: Acélmagnóliák, Neil Simon: Női furcsa pár, Mark Dunn: Öt nő az esőben – ez utóbbi ősbemutatóként. „Mindhárom Bencze Ilona hibátlan rendezésében valósult meg, és jómagam is játszottam az előadásokban.”
Dunakanyarban élő barátai buzdítására a pár úgy gondolta, érdemes lenne lakóhelyükön rendszeresen színházat csinálni, színházi közösséget építeni, ezzel is színesíteni Szentendre kulturális életét. A Pest Megyei Könyvtár háromszázhetven férőhelyes színháztermét bérelték ki induláskor, első bemutatójuk Richard Strand Karrierkomédia című szatirikus vígjátéka volt szintén ősbemutatóként, Márton András rendezésében. „A szórólapokat kis hátizsákunkban vittük, egyenként dobtuk be a postaládákba hárman – akkor még Bence fiam is velünk élt. Megszólítottam az utcán az embereket, hívtam őket a színházba. Előadások előtt még ma is rendszeresen köszöntöm a közönséget, ha nem játszom, odaállok jegyszedőnek… nekem fontos, hogy találkozzam a közönséggel, és látom, ez nekik is jólesik.”
Idővel egyre többen kezdték megismerni és elismerni a társulatot, mely 2012-ben az Ivancsics Ilona és Színtársai nevet vette fel. Évente két-három új előadást saját erőből hoznak létre. Szentendrén tavaszi és őszi bérlettel lepik meg egyre növekvő közönségüket: vendégelőadásokkal és saját produkciókkal vegyesen. Havonta háromszor-négyszer szerepelnek Szentendrén, tájelőadásaikat vidéki színházakban, művelődési központokban, nyári fesztiválokon tartják. A nézők egyik kedvence a Lulu című zenés vígjáték Koltai Róbert főszereplésével és rendezésében, Végh Judit, Kertész Péter játékával csaknem hetven alkalommal került színre. Negyven előadást ért meg Jókai Anna Fejünk felől a tetőt című drámája Kőváry Katalin rendezésében, a társulatalapítóval, Pap Évával és Farkasházi Rékával a főszerepben. E produkciójukat a Thália Színházban a Magyar Televízió rögzítette, és már sugározta is. A társulat előadásaiban neves színészek vállalnak feladatot: Hűvösvölgyi Ildikó, Szabó Győző, Dózsa László, Koltai Róbert, Szolnoki Tibor, Almási Sándor, Incze József. A fiatal tehetségeket is nagy örömmel foglalkoztatják: Kékesi Gábort, Bodrogi Attilát, Szirtes Balázst, Farkasházi Rékát, Török Annát.
A darabok kiválasztása hosszabb folyamat, motorja Ilona, és mivel a színészmesterséget sem adta fel, évente egy-egy premierben játszik is. „A közönség elvárja ezt, hiszen a társulat a nevemet viseli – mondja. – Tudjuk, hogy a vígjáték a legnépszerűbb műfaj, de egy színházi közösséget és értéket építő társulat repertoárjából a klasszikus és a kortárs drámák sem hiányozhatnak. Nagy örömömre a Dunakanyar nézői szeretik és elvárják a komolyabb hangvételű előadásokat is. Büszke vagyok Jókai Anna Fejünk felől a tetőt című tavalyi bemutatónkra és egy 2015-ös tavaszi premierre, Hubay Miklós Elnémulás című, megrendítő drámájára a tehetséges kaposvári Török Tamás rendezésében. A főszerepet, eddigi pályám legszebb és legnehezebb szerepét én alakítom. Ilyen katartikus előadásokért érdemes színházat csinálni, mert érzem, hogy a közönséggel szinte együtt lélegzünk, és folyamatosan kapom a visszajelzéseket: ez az igazi színház.”
Arra a kérdésre, nehéz-e megnyerni társulata számára a színészeket, rendezőket, azt feleli: a minőségi munka lehetősége mindig megtalálja a minőségi színészeket, egy-egy évadban körülbelül ötven színházi kollégának nyújt rendszeres munkát. „Nem azért működtetjük a társulatot, hogy meggazdagodjunk, hanem mert az életem a színház, mert azokkal a kollégákkal, rendezőkkel akarok együtt dolgozni, akiket szeretek” – teszi hozzá. Arra kifejezetten büszke, hogy egy-egy szentendrei produkciójukra mind többen érkeznek nézők Budapestről, sőt vidéki városokból is. „Nemcsak hivatásom, hanem szenvedélyem is a színház, a színjátszás, erre tettem fel az életem – mondja. – Hogy most a másik oldalon is állok, az érdekes érzés. A legnagyobb öröm azonban számomra az, ha fenn állok a színpadon, fogom színésztársaim kezét, lent látom a tapsoló közönséget, és azt gondolom: te jó isten, ezt mi hoztuk létre!”
Ki hinné, hogy Ilona gyerekkorában táncdalénekesnő akart lenni, majd tanár. Kaposváron született, Nagybajomban nőtt fel, a hetvenes években ő is irodalmi színpados volt, és rendszeresen járt Kaposvárra, a színházba, amely akkor a fénykorát élte. Érettségi idején egyszerre jelentkezett a tanítóképző és a színművészeti főiskolára. 1979-ben, „csodák csodájára” elsőre felvették a színművészetire. „Másodszor már biztos nem jelentkeztem volna, és most tanítanék valahol Somogyban.” Marton László és Valló Péter osztályába járt, együtt Rudolf Péterrel, Nyertes Zsuzsával, évfolyamtársa volt Eszenyi Enikő, Kaszás Attila. Már a József Attila Színházban játszott – főleg naiva szerepeket –, amikor rátalált Horváth Ádám rendező-író és a televízió. Ő lett a Szomszédok-sorozat Vágási Jutkája: 1987-től 1999 végéig több mint háromszáz epizódban játszotta el a kedves, szerény tanárnő szerepét. E szerep egyszerre lett számára áldás és átok. Népszerűséget, ismertséget, anyagi biztonságot jelentett, ugyanakkor rányomta bélyegét pályafutására: „Nem szeretnék egész életemben sorozatszereplőként megmaradni az emberek tudatában, bár a sorozatból lettem ismert, ez mégis nagy teher számomra. Ha nem kezdem el a saját színházamat építeni, talán sohasem tudtam volna kilépni abból a szerepből. A fókuszomba mára teljesen a színház és saját társulatom jövője került – hangsúlyozza. – A tévé, a film sok érdekes lehetőségeket rejteget, de azt gondolom, hogy nincs az élő és értékteremtő színháznál emberibb és csodálatosabb.”
| 25 BÁTOR ÚJRAKEZDŐ |
| Vezetővé kellett válnom, határozott, döntéshozó emberré. |
Visszagondolva az elmúlt majd’ kilenc évre, úgy gondolja, érdemes volt belevágnia új életébe. „Korábban nem voltam szókimondó, extrovertált típus. Ám vezetővé kellett válnom, határozott, döntéshozó emberré. Kezdetben még féltem felhívni egy-egy kollégát, rendezőt – akiket addig nem ismertem –, hogy tárgyaljak velük. Bátornak kell lenni, merni kell, mert csak így lehet előrejutni. Semmi veszítenivalónk nincs, amikor újjászületünk.” Társulatának igazi közössége és több ezer klubtagja van. Szentendrén havonta ezer ember látja az Ivancsics Ilona és Színtársai előadásait. A kétkedőknek nem lett igazuk, a városnak pedig immáron ősztől tavaszig is van állandó színháza. A társulatalapító álma egy olyan magánszínház, amely saját épületben fogadhatná közönségét. „Ezért is érdemes folytatni!” – mondja lelkesen. Szentendre önkormányzata 2015-ben Pro Urbe díjjal ismerte el munkáját.
„Olyan munkát válassz magadnak, amit akkor is örömmel végeznél, ha nem fizetnének érte.”