A hatvanas évek elején született Nógrád megyében, Pásztón. Tanárképző főiskolát végezett, majd egy budapesti általános iskolában kezdett dolgozni pedagógusként, ám gyorsan be kellett látnia, hogy ebből a fizetésből bizony nem fog megélni. „Bár a gyerekeket és a tanítást is nagyon szerettem, éreztem, hogy valami mást kellene csinálnom, de főként világot kellene látnom. 1988-ban az elsők között voltam, akik külföldön vállaltak munkát. Akkor még a barátaim is egy kicsit őrültnek hittek emiatt. Öt évvel később jöttem vissza Magyarországra, egy házasság és egy válás után, harmincévesen” – meséli Sándor Mónika. Magabiztos nyelvtudás birtokában tolmácsként helyezkedett el egy élelmiszer-nagykereskedelmi cégnél. „Kis idő múlva kiderült, hogy jó érzékem van a tárgyalásokhoz, a marketinghez, az értékesítéshez, így rövid időn belül vezető beosztást kaptam – no és persze az ezzel járó 12 órás munkaidőt is. Nagyon élveztem a nyüzsgést, a feladatokat, a kihívásokat és a sikereket” – emlékszik.
Időközben megtalálta a párját, és 1997-ben megszületett a fiuk. A pozíció és a munkaidő maradt a régi, de mindezt már össze kellett egyeztetni a családdal is. „2003-ban egy betegség hívta fel a figyelmemet arra, hogy ez így nem mehet tovább. A családi tanács döntött, én pedig felmondtam a munkahelyemen, és ezek után a férjem tartott el minket. 40 évesen az volt a feladat, hogy megtanuljam a családanya és háziasszony szerepét. Helyreállt a családi harmónia, és mindenki élvezte, hogy meleg vacsora várja otthon, én pedig végre bármikor ráértem meghallgatni a fiamat. Úgy kísérhettem végig a tanulmányait, hogy közben nem kellett százfelé szakadnom” – folytatja történetét.
| 25 BÁTOR ÚJRAKEZDŐ |
| Van, aki úgy születik, hogy csak lóban tud gondolkodni. |
Két évtizednyi kihagyás után elkezdett benne motoszkálni a lovaglás iránti vágy.
„Van, aki úgy születik, hogy csak lóban tud gondolkodni. Én is ilyen voltam és vagyok. Kisgyermekkorom óta hihetetlenül vonzódom a lovakhoz. Négyévesen szerettem volna lovat venni, aztán sikerült meggyőznöm az egyik kedves gazdát, aki szinte naponta haladt el a házunk előtt, hogy hajthassam a lovas kocsiját. Szüleim értetlenül tárták szét a kezüket, hiszen népes családunkban anyai nagyapámon kívül senkinek még csak minimális köze sem volt a lovakhoz. Kamaszkoromban a lovaglás kedvéért minden hét végén 120 kilométert utaztam vonattal vagy autóstoppal, utolsó éves gimnazistaként pedig azzal fenyegettem a családomat, hogy ha nem vesznek fel a főiskolára, elmegyek lovásznak. Komolyan megrémültek, mert tudták, hogy meg is tenném” – idézi Sándor Mónika élete emlékezetes lovas történeteit.
Ez után következett az a hosszú időszak, amikor a lovaglás kimaradt a mindennapjaiból. Pontosan két évtized után vett egy nagy levegőt, keresett egy szimpatikus lovardát, és magával vitte akkor már hétéves fiát is. Nem sokkal később egy költözés miatt új hely után kellett néznie, és mivel a keresgélés nehezen ment, fokozatosan megérett benne az elhatározás, hogy vesz egy lovat, hiszen mindig is erre vágyott.
„Életem első lova, Piri egy 10 éves, magyar sportló volt. Nem volt egy gyönyörűség első ránézésre, sőt másodikra sem, de azt éreztem, hogy nyugodtan rábízhatom a fiamat. A közös munka során Piri megszépült, és kiderült, hogy nagyon jól képzett ugróló volt. Nekünk mindenben tökéletesen megfelelt, és rengeteget tanultunk tőle. Igaz, kedvenc műfajunkban, a tereplovaglásban nem volt nagy gyakorlata, így 2009 szeptemberében feles tulajdonosai lettünk egy nagyon kedves, nóniusz formájú lónak, Olgának is” – meséli Sándor Mónika.
Két évvel később Piri lesántult, és a lehető legkedvezőbb tartási körülmények között sem akart meggyógyulni, ezért a család úgy döntött, megtartják, de tenyésztésre. Vásároltak viszont két új lovat, Sárikát, a 14 éves North Start és Ginát, a 8 éves magyar félvért.
„Ők ketten új dimenziókat nyitottak a tereplovaglásban, és végre úgy lovagoltam, ahogyan azt már gyermekkoromban megálmodtam.” Mónika időközben tanulni kezdett a Testnevelési Egyetem lovaskultúra-oktató szakán is. „Soha nem felejtem el a jelentkezés napját. Remegtem az izgalomtól. Tudtam, hogy most valami nagyon fontos dolog történik velem. A kétéves képzés rengeteg tapasztalatot adott, kiváló lovas emberekkel és lovakkal ismerkedtem meg, és semmihez sem hasonlítható volt a hangulat, a csoporthoz tartozás érzése. Ötvenévesen másoddiplomáztam” – meséli.
Közben a ménes létszáma egyre csak nőtt, így automatikusan adódott egy saját lovarda gondolata. A férje is biztatta Mónikát, hiszen egyetemi éveit végigasszisztálva úgy vélte, mindez nem csak szuper hobbi, hanem ha jól csinálják, hosszú távú üzleti vállalkozásnak sem lesz utolsó. A házaspár 2013-ban 10 hektár mezőgazdasági területet vásárolt a Fejér megyei Csabdi-Vasztélypusztán. Egy dimbes-dombos vidéken, amit az Isten is lótartásra teremtett. „Ha mi valamit elkezdünk, akkor azt a lehető legnagyobb lendülettel végig is csináljuk. Nekiláttunk a tervezésnek, a finanszírozáshoz európai uniós pályázatot kerestünk, és 2014 decemberére el is készült az istállónk napelemekkel, pályákkal és a kiszolgálóépületekkel együtt. Életem legjobb döntése volt” – állítja Sándor Mónika.
Bár mindennap gondoskodni kell az állatok ellátásáról, saját lovainak lovaglásáról, idomításáról, a trágya begyűjtéséről, tisztítani kell a boxokat, valamint locsolni és pályát boronálni, a lovardában nincs két egyforma nap. „Kéthavonta patkolunk, körmölünk, és persze a bértartott lovak egyéni étkezési igényeit és gyógyszeres ellátását is kézben kell tartani. Tereplovaglásokat és oktatásokat szervezünk, nyáron pedig már gyermek és felnőtt lovas tábor is volt nálunk – ismerőseim buzdítására. A nagy érdeklődésre való tekintettel jövőre a senior korosztálynak szóló programokkal is bővítenénk a palettát, és vállalati lovas kommunikációs tréningeket is tervezünk. Van lehetőség hintózásra is” – sorolja.
| 35 BÁTOR ÚJRAKEZDŐ |
| Ötvenévesen még akár harminc aktív év is állhat az ember előtt, és elfelejtünk megöregedni, ha közben olyasmit csinálunk, amit szeretünk. |
Családja ezúttal is mellette állt a legnehezebb pillanatokban. Elfogadták, hogy megint keveset van otthon, meghallgatták problémáit, és szó nélkül megfőzték a vacsorát.
„A barátaim először kissé csodálkoztak, hogy feladva eddigi kényelmes életemet ismét ilyen nagy fába vágtam a fejszét. Most azonban, amikor látják, hogy ez mennyi örömet szerez nekem, mennyi energiát fektetek bele, és jönnek az eredmények is, szurkolnak nekem, azt mondják, példaképnek tekintenek, és feltöltődnek energiával, visszanyerik a hitüket, amikor meglátogatnak” – meséli Mónika, aki szerint soha nem késő változtatni, változni. Ötvenévesen még akár harminc aktív év is állhat az ember előtt, és elfelejtünk megöregedni, ha közben olyasmit csinálunk, amit szeretünk. Ő az elmúlt két évben elvégezte az Aranykalászos gazda és a Falusi vendéglátás OKJ-s képzést, hiszen a fedeles lovarda mellé egy 14 szobás panziót is szeretnének felépíteni. „Lesz mit mesélnem az unokáimnak” – mondja elégedetten.
„A lovak iránt érzett szeretetünk független a korunktól.”
Thomas Brezina osztrák író