"A La femme a döntéshozó, értelmiségi, véleményformáló nők magazinja. A La femme nekik és róluk szól. La femme magazin, la femme, lafemme.hu, lafemme"
« vissza nyomtatás

Hogyan vált egy fiatal nő gyilkossá?

A történelem színpadára lépni kockázatos dolog. Hol ragyogó fény, hol árnyék borul a múlt nagy szereplőire.

Charlotte Corday régi, nagy múltra visszavezethető főnemesi családból származott, emellett anyai ükapja a franciák Shakespeare-e, a nagy drámaíró, Corneille volt. Édesapja grófi rangja ellenére igen szerény körülmények között élt, mert a Corday család nagy vagyonát – az akkor érvényben lévő törvények értelmében – a család elsőszülött fiú tagja örökölte. Így Charlotte édesapjának, harmadik gyermekként, a rangon kívül szinte semmi sem jutott. Szerény gazdaságának csekélyke jövedelméből szűkösen tudta csak eltartani családját: feleségét, két fiát és két leányát.

 Charlotte gyermekkorának nagy részét tehetősebb rokonainál, nagyapjánál és nagybátyjánál töltötte. Vidám természetű, melegszívű gyermek volt, aki abban lelte legnagyobb örömét, hogy ha másoknak segíteni tudott. Nagybátyja, aki a közeli Vicques-ben volt plébános, már korán elkezdett foglalkozni vele. Jó felfogóképességének köszönhetően Charlotte hamar megtanult írni, olvasni, és ettől kezdve szinte falta a könyveket. Kedvenc írója Voltaire, Rousseau, Raynal abbé, Tacitus, Plutarkhosz és természetesen ükapja, Corneille volt. Különösen rajongott az akkoriban divatos antik irodalomért. E művek olvasása és sok elmerült gondolkodás eredményeként a szabadság, a jóság, a bátor önfeláldozás eszméi hatották rá. Az ő Spártája, Rómája a valóságban sohasem létezett, de hitt a könyveknek, és őszinte rajongással írhatta:


„Ó, nagy köztársaság! Nemes erények! Magasztos önfeláldozás! Hősi tettek! A mi évszázadunkban ti már a feledés homályába merültök. A franciák nem elég tiszták, nem elég nagylelkűek, hogy téged megértsenek és megvalósítsanak, téged, az antik kor héroszainak köztársaságát! Ó, könnyelmű nép! Újjá kell születned, és elmerülnöd nemzeti múltadban, a szép, a nagy, az igaz, nemes tettek tradícióiban!”

 

Szerette a magányt, sokat ábrándozott az antik kor hőseiről, akik eszményképeivé váltak, hozzájuk szeretett volna hasonlítani. Ez például abban is megmutatkozott, hogy sohasem nyafogott: ha bármilyen baja, fájdalma volt, nem mondta el senkinek. Anyja így panaszkodott egyik ismerősének:

„Istenem, ez a szegény gyermek túlságosan szigorú önmagához! Sosem panaszkodik, és nekem kell kitalálni, ha beteg – ő nem mondaná meg soha!”

 

Kolostorban

 

A szeretett édesanya korán meghalt, ekkor a 14 éves Charlotte igyekezett átvenni szerepét: vezette a háztartást, gondozta kishúgát, vigasztalta édesapját. A család anyagi helyzete tovább romlott, ezért az apa kénytelen volt idősebbik leánya neveltetéséről gondoskodni. Felvetette a caeni Abbaye aux Dames-kolostor neveltjei közé. Itt mindössze – vele együtt – négy nemesi származású kisasszony tanulhatott. Megtanították őket mindazokra az ismeretekre, amelyekre az előkelő, művelt hölgyeknek szükségük lehetett saját társadalmi környezetükben. Ezen túlmenően társadalom- és természettudományt, földrajzot, filozófiát, irodalmat, meg még nagyon sok más ismeretet is oktattak nekik a katolikus vallás tanai mellett. Tanultak továbbá kézimunkázni, varrni, festeni, rajzolni is. Charlotte mindvégig kitűnő előmenetelű és minden iránt érdeklődő, éles eszű, vidám természetű leány volt, aki közszeretetnek örvendett. Szabadidejében rengeteget olvasott, sokat járt ki a városba, látogatta a szegénysorban élőket és a betegeket. Ruhákat varrt nekik, fürdette őket, és ápolta a magatehetetleneket. Mindenki már csak úgy emlegette, hogy a „kis szent”. De nemcsak lélekben gazdagodott a kolostorban, hanem rendkívül szép fiatal leánnyá fejlődött. Báját még csak fokozta megható szerénysége, szívjósága. Megemlékeznek róla életrajzírói, hogy különösen szép volt mély, meleg hanga; aki hallotta, sosem felejtette el.

Hat évet töltött az apácák között, és azon gondolkodott, hogy ő is leteszi a fogadalmat. A történelem azonban közbeszólt: 1798-ban kitört a párizsi forradalom. Nemsokára feloszlatták a kolostorokat, így Charlotte is egyik pillanatról a másikra kint találta magát.

 

A forradalom mögött

 

Visszatért falura apjához és húgához, de ezután sem tétlenkedett, maga köré gyűjtötte az egyszerűbb sorsú gyermekeket, akiket írni, olvasni, rajzolni, festeni, kézimunkázni tanított. A szegényebb asszonyokat hímezni, szőnyeget szőni tanította, hogy legyen mivel pénz keresniük. Kimutatható, hogy ő honosította meg Normandiában az úgynevezett „point de France” hímzéstechnikát.

 Az idilli élet azonban most is hamar véget ért: apja újabb örökségi pert veszített, így olyan nehéz anyagi helyzetbe kerültek, hogy napi megélhetési gondjaik adódtak. Charlotte ekkor úgy döntött, hogy visszatér Caenbe, és megkéri gazdag nagynénjét, Mme Bretteville-t, lakhasson nála egy ideig. A komor természetű, özvegy nagynéni először hűvösen fogadta, de hamar megszerette.

Charlotte csak kevés emberrel érintkezett, mindössze néhány barátnője volt, akikkel jól megértették egymást. Továbbra is szinte minden idejét olvasással töltötte, de nem regényeket, hanem filozófiai és társadalomtudományos műveket olvasott, valamint minden elérhető napi sajtóterméket. Ezekből értesült azokról a kegyetlenkedésekről, amelyek a párizsi forradalmat követő terror időszakában napirenden voltak. Kora gyermekkorától köztársaságpárti volt, de az ideális társadalmat olyannak képzelte, mint amilyen olvasmányaiban az antik római és görög köztársaság volt, ahol rend és jog uralkodott, nem pedig az anarchia és a kegyetlenkedés. A nyaktiló sohasem pihent, ezrével végezték ki a „forradalom ellenségeit”, főúri és polgári családokat, azok apraját, nagyját, közrendűeket, papokat és apácákat, hajadonokat és kiskorú gyermekeket, írókat, költőket, másként gondolkodókat. Kivégezték magát a királyt, XVI. Lajost, sőt hétéves unokatestvérének feje is a porba hullt. A hivatalos történetírás szerint a terror 15 hónapja alatt mintegy negyvenezer embert öltek meg!

 

Hogy került Marat képbe?

 

Mindezeknek a gyilkosságoknak és szörnyűségeknek ideológusa Jean-Paul Marat volt, a jakobinusok („Hegypárt”) irányítója, a konvent tagja, aki fennen hangoztatta, csak akkor nyugszik majd meg, ha még kétszázezer embert küld a guillotine alá! Már a forradalom előtt is közszájon forgott hírhedt mondása, ami vérszomjas egyéniségét jellemezte: „Adjatok négyszáz gyilkost, és megcsinálom a forradalmat!”

Charlotte sok rokona, szerette és ismerőse is áldozatul esett a féktelen terrornak. Ekkor a finom lelkű, 24 éves leánynak elege lett az életből, nem kívánt tovább élni abban a társadalomban, amelyben ilyen borzalmak megtörténhetnek. Úgy döntött, az antik hősök példáját követve feláldozza életét, hogy elpusztítsa a kegyetlen zsarnokot. Végrehajtandó tettétől azt remélte, hogy megrémülnek és meghátrálnak a vezérüket vesztett jakobinusok, a köznép pedig észhez tér, és vége szakad a zsarnokság időszakának.

„Azt akarom, hogy utolsó sóhajtásom hasznára váljék polgártársaimnak, hogy Párizsban körülhordozott fejem az egyesülés jeléül szolgáljon a törvény minden barátjának, hogy a megrendült Hegypárt véremmel lássa megírva vesztét, hogy én legyek utolsó áldozatuk” – írta kiáltványában, melyet tette elkövetésekor magával vitt.

Bízott benne, hogy ezután a jóérzésű emberek összefognak, és békés úton, együttesen lépnek fel a zsarnokság ellen. Elkerülhető lesz a küszöbönálló polgárháború, és megvalósulhat az az ideális, igazságos köztársasági forma, amelyben az emberek félelem nélkül, boldogan élhetnek, amiről annyit ábrándozott.

 

A gyilkosság

 

Tettét először a nagy nyilvánosság előtt, a forradalom évfordulójának ünnepén kívánta végrehajtani, de miután értesült róla, hogy Marat betegsége miatt nem vesz részt rajta, úgy döntött, saját lakásában keresi fel a zsarnokot, és ott végez vele.

Marat ekkor már nagyon súlyos, viszkető, fekélyes bőrbetegségben szenvedett, melyen csak úgy enyhíthetett, ha egész nap kénes vízzel töltött fürdőkádban ücsörgött. A kádon keresztbefektetett deszkadarabon irkálta lázító cikkeit saját újságába és az éppen esedékes kivégzendők listáját.

Charlotte Párizsba utazott, és a Hotel Providence-ben szállt meg. Másnap, 1793. július 13-án reggel elindult Marat lakása felé, ahol a nyomdája is működött. Útközben egy késesnél vásárolt egy 18 centiméter hosszúságú, fekete nyelű, hajlékony pengéjű kést. A házba, ahol Marat lakott, először a házmesternő nem engedte be, mondván, Marat beteg, nincs abban az állapotban, hogy fogadja. Hiába hivatkozott arra, hogy fontos információkat akar közölni a caeni lázadókról – elküldték.

 

 

Este hét órakor ismét odament, ezúttal akadály nélkül feljutott Marat lakásáig, de a népvezér élettársa, Simone Ewrard, útját állta, és el akarta kergetni. A hangokat Marat meghallotta, és kiszólt a kádból, hogy eressze be az idegen hölgyet. Pár pillanat múlva Charlotte ott állt Marat kádja előtt. Először nagyon megdöbbent az iszonyú kosztól és bűztől, amely a helyiségben terjengett, de hamar erőt vett magán, és elmondta, felkelést szerveznek  Caenben a jakobinusok ellen, majd lediktált egy névsort az összeesküvők vezetőiről. Marat gondosan lejegyezte a neveket, és közben elégedetten mondta: „Igen, ezeket négy napon belül a vérpadra küldöm!” Ekkor Charlotte egy jól irányzott mozdulattal föntről lefelé belé döfte az addig zsebében lapuló hegyes kést. A zsarnok felhördült, és azonnal kilehelte lelkét. A szobába berontott Simone és egy újsághordár, aki felkapott egy széket, és leütötte Charlotte-ot, majd erősen megkötözte. Nagy riadalom támadt, nemsokára megérkezett a rendőrség, mely éjjel egy óráig faggatta Charlotte-ot: kik a megbízói, ki fizette le, hogy végrehajtsa tettét? Ő mindvégig nyugodtan viselkedett, készségesen válaszolt a kérdésekre, de kijelentette, elég volt a saját Marat iránti gyűlölete, nem volt rászorulva másokéra.

 

A tárgyalás

 

Beszállították a közeli Abbaye börtönbe, majd két nap múlva átvitték a hírhedt Conciergerie-be, ahol a forradalmi törvényszék is működött. Ügyét 17-én tárgyalták, közben mindvégig megőrizte nyugalmát. „Gyermeki hangja teljes összhangban állott arcának állandó vidámságával” – írja a tudósító a Mercure Français hasábjain. Bátor magatartásával, bölcs válaszaival magával ragadta és elbűvölte a bírákat és az esküdteket, de az ötórás tárgyalás végére még a kezdetben ellenségesen ordítozó hallgatóság is teljesen lecsöndesedett. Szemtanúk elbeszélése szerint a tárgyalás közben sokszor már azt sem lehetett követni, Charlotte-ot vádolják, vagy ő vádolja a terror társadalmát.

A kérdésre, hogy „Miféle indítóokai voltak ily iszonyú tett elkövetésére?” – ezt felelte: „Az ő nagy vétkei! Azt hittem, és ma is hiszem, hogy nem embert öltem, hanem vadállatot, aki egész Franciaországot tönkretette. Nyugodtan halok meg, mert ezáltal hasznára váltam az emberiségnek, ez pedig valóságos életcél.”

Amikor később ismét szemére vetették, hogy megölt egy embert, azt válaszolta: „Egy embert megöltem, hogy százezret megmentsek!” A közhangulat már-már az irányába fordult, a véreskezű közvádló, Fouquier Trinville határozott fellépésére azonban a bíróság mégis kimondta a halálos ítéletet. Charlotte ezt az őskeresztény vértanuk lelki nyugalmával fogadta, arcának finom mosolya még a közönyös hallgatóságot is megzavarta. Amikor megkérdezték, az utolsó szó jogán akar-e mondani valamit, a hallgatósághoz fordult, és ezt mondta: „A zsarnok nincsen többé, élhetnek békességben!” Amikor elvezették, a tárgyalóteremben összezsúfolódott közönség és a bírák felállva, teljes csendben kísérték őt tekintetükkel. Mindenki érezte, egy nagyon különleges, szinte misztikus személy megnyilatkozásának voltak szem- és fültanúi.

 

A fennmaradt portré

 

Charlotte még a tárgyalás közben felfigyelt arra, hogy egy ifjú gárdatiszt (Jean-Jacques Hauer) az  arcképét festi. Egy pillanatra odafordult, és rámosolygott. A festő engedélyt kapott, hogy a cellában tovább dolgozzon a portrén. Charlotte örült neki, és elbeszélgetett vele. Ez a férfi is teljesen a hatása alá került. „Nyolc napig szerelmes voltam bele!” – írja visszaemlékezésében. Művét azonban otthon kellett befejeznie, mert öt órakor nyílt a zárka ajtaja, és belépett rajta a hóhér… „Máris?!” – kiáltott fel Charlotte, de bámulatos nyugalma azonnal visszatért. A hóhér elmagyarázta, mi fog vele történni, majd elkezdte rövidre nyírni a haját. Charlotte elkérte tőle az ollót, maga vágott le egy tincset hajából, és odaadta a festőnek, „Fogadja el emlékbe egy haldoklótól!” – mondta szelíd mosollyal arcán.

Ezután rá akarták adni a gyilkosok vörös köpenyét. Charlotte maga vette fel, miközben elmerengve mondta: „Ez a durva kezek által szőtt ruha vezet át engem a hallhatatlanságba.”

 

A kivégzés

 

Kivezették egy kiskapun a várbörtönből, és felszállították egy nyílt, szekérszerű kocsira. Ebben a pillanatban megdördült az ég, és olyan jégesővel kísért felhőszakadás zúdult alá, hogy a párizsiak hasonlóra sem emlékeztek. Charlotte mégis egyenesen állt, hátrakötött kézzel egy keresztrúdba kapaszkodva. Amerre elhaladtak, az utca két oldalán üvöltöző csőcselék várta a lovasokkal körülfogott kocsit. Az emberek öklüket rázva szitkozódtak, és gyalázták Marat gyilkosát, akit az újságok visszataszító, elvetemült külsejű, halaskofaszerű tramplinak állítottak be. Amikor megpillantották sudár termetét, az átázott ruha alól kirajzolódó klasszikus szépségű alakját, szelíd tekintetét, fenséges nyugalmát, sokan elcsendesedtek, többen még a kalapjukat is levették! Amikor a szekér befordult a Forradalom térre, a hóhér, aki már szintén Charlotte hatása alá került, elé állt, hogy ne lássa a guillotine-t. Charlotte észrevette szándékát, de közölte, „Jogom van megnézni, még sohasem láttam ilyet.”

A vérpadra minden segítség nélkül, gyors léptekkel sietett fel. Még szeretett volna szólni a néphez, de nem engedték meg neki. Amikor szép feje lehullot, a hóhér segédje felkapta, és pofon ütötte. A közel állók egyöntetűen látták, hogy a félig lehunyt szemű, még mindig mosolygós arc elvörösödik, és felháborodott kifejezés ül ki rá! (Sok vita tárgya volt ez a jelenség, orvosi szaklapokban még a közelmúltban is cikkeztek róla.)

A kivégzés pillanatában még azok közül is többen elfordultak, akik nemrégiben a halálát követelték, és a tömeg is szokatlan csendben, nagyon hamar eloszlott.

 

Corneille utolsó drámája

 

Charlotte tette nem volt történelmi jelentőségű, Marat helyébe újabb véres gyilkosok – Danton, Robespierre – léptek, és még nagyobb erővel tombolt tovább a terror. Ám a fiatal caeni leány bátor tettével, hazafias kiállásával belépett a halhatatlanok közé. Az egyik történész találóan mondta róla: „Ő volt Corneille utolsó drámája.”

Franciaországban a terror időszakának lezárultával Charlotte alakja hamarosan átértékelődött. Az „elvetemült ellenforradalmár gyilkosból” magát a köz javáért feláldozó nemzeti hősnő lett, példát mutatva bátorságból és hazaszeretetből, akár a franciák másik nagy hősnője, Jean d’Arc, aki annak idején hasonló módon végezte életét, mint Charlotte.

 

 Joseph Searing írja róla szóló könyvében:

„Áldozata magasabb szempontból mégsem volt hiába való. A bűnnek, a gyávaságnak ebben a visszataszító világában a ragyogó bátorság, fenséges önmegtagadás példáját adta. Ugyanabban a pillanatban emelte fel az emberiséget a hősiesség csúcsára, amikor a legmélyebb örvénybe zuhant. Legalább bizonyos határig visszaadta az emberiség hitelét, mert tettével bebizonyította nemes felháborodását az anarchia ellen.”

A mai Franciaországban nyolc utca, egy tér, egy alpesi hágó, továbbá filmek, drámák, versek, képzőművészeti alkotások sokasága őrzi a történelem egyik legérdekesebb, legköltőibb női alakjának emlékét. Népszerűsége két évszázad távlatából sem csökkent, sőt egyre inkább erősödni látszik! Modern felfogású műalkotásokon kívül használati és dísztárgyakon is időről időre felbukkan a képe. Neve a botanikába is bevonult: ha valaki Franciaországban bemegy egy virágboltba, és Charlotte Corday-t kér, nem néznek rá furcsán, hanem a nálunk golgotavirágként (Passiflora caeruea) ismert növényből tesznek elé egy cseréppel.

 

 

A cikk szerzője restaurátorművész, művészettörténész, címzetes egyetemi tanár, egy Franciaországba emigrált orosz történelmi család Magyarországon élő tagja