Ha tudja is az ember, hogy mi az út, amely számára ki van jelölve, nem mindig könnyű elfogadnia, hogy azon kell járnia, mondja Tunyogi Henriett balettművész. Soha nem akarta egyetlen szereppel azonosítani magát: csak a világ színpadain és a balett-teremben balerina, hogy azon túl mi lesz, azt hagyni kell kibontakozni.
−Amikor megbeszéltük, hogy találkozunk, és mondta, hogy holnap már el is utazik, azt hittem, hazamegy, Londonba… Tényleg, hol érzi úgy, hogy otthon van? Itt, Budán vagy Londonban?
− Nekem mindkettő otthon, de egyikhez sem kötődöm oly módon, hogy hiányozna, és honvágyat éreznék. Egészen más életet élek itt, mint ott. Ha valami hiányzik, az a természet közelsége, pedig mindennap sétálok negyvenöt percet, itt a Gellérthegyen, Londonban a Hyde-parkban. Nagyon sokat vagyok a balett-teremben, nagyon sokat vagyok repülőn…
−A férje Vásáry Tamás zongoraművész. Őmiatta kellett Londonba költöznie?
−Nem, dehogy. Ő ugyan hosszú ideig élt Londonban, de amikor 1993-ban kinevezték a Rádiózenekar fő-zeneigazgatójává, hazaköltözött. Ez még jóval a megismerkedésünk előtt történt. Leginkább a munkám köt Londonhoz. Meg persze most már rengeteg barát is. London afféle központi hely a tánc világában, jönnek táncosok, koreográfusok mindenfelől, többnyire ott is élnek. Nekem is az köti le az időm nagy részét a fellépések mellett, hogy sokat próbálok koreográfusokkal, akiknek a darabjait aztán más országokban előadom.
− Úgy tudom, nem Londonba repül el holnap, hanem Delhibe. Mikor utazott először Indiába, és azóta hányszor járt már ott?
− Úgy két-három éve mentem először, akkor csak tíz napot töltöttem ott, aztán legközelebb három hetet, aztán egy hónapot, aztán öt hetet, aztán három hónapot… Nagy szerelmem lett India. De nem maga az ország, hanem az, hogy ott el tudok vonulni, valahogy rálátásom van az egész életemre… Nagy csönd van azokon a részeken, ahova én megyek.
− Máshol nem találja meg ugyanezt?
− Ez vonz, ott olyan energiát érzek, amihez jól tudok kapcsolódni. Nem tudom ezt másként megmagyarázni.
− Erre a közeli tíz napra mit tervez?
− Van már egy-két hely, ahova visszamehetek, de nincs lefektetett tervem, nem kötöm magam, hagyom, hogy az események vigyenek, intuícióból utazom, ahogy érzem abban a pillanatban. Ez nem látszik praktikusnak, az élet mégis praktikussá válik. Egyszer elmentem meditálni egy helyre, egy órányira onnan, ahol megszálltam. Olyan sokáig maradtam, hogy már sötét volt, azt is tudtam, hogy aznap már nincs több helyi buszjárat, ráadásul ez a csendfogadalmam idején történt, amikor negyven napig megszólalnom se volt szabad. De azt gondoltam, majd valahogy megoldja az élet. Ez nagy bizalom. Ahogy visszaindultam a szállásom felé, kisvártatva lefékezett mellettem egy autó, a vezetője kérdőn rám nézett, és mondta a város nevét, ahová tartottam. Csak bólintanom kellett és beülni mellé. Ilyen dolgok miatt jó visszamenni, érezni, hogy van gondviselés.
− A csendfogadalom azt jelenti, hogy nem szólalhat meg semmi körülmények között?
− Semmi körülmények között. Bólintani szabad, meg írni is, de minél kevesebbet, csak ami feltétlenül szükséges.
− A balett, az hogy jött? Azt is hozta az élet?
−Úgy kezdődött, hogy hároméves koromban édesanyám beíratott balettozni, én meg üvöltöttem, hogy vigyen el engem innen azonnal, mert én ezt nem szeretem. Aztán tornáztam, atletizáltam, úsztam, az aktív mozgás mindig az életem része volt. Tíz-tizenegy éves lettem, amikor édesanyám az újságban olvasta, hogy lehet felvételizni a Balettintézetbe. Megkérdezte: van kedvem megpróbálni? Mondtam: jó. Eljöttem, felvettek, és az első pillanattól egyértelmű volt, hogy ez az, amit szeretnék.
−Soha nem ingott meg?
−Volt úgy persze sokszor, hogy azon merengtem, abba fogom hagyni. De hát ez így van: az ember tudja, hogy ez az útja, mégsem könnyű elfogadnia, hogy ezen kell járnia. Mert ez nagyon kemény szakma fizikailag és idegileg is, ez nem titok. Nemcsak táncolni kell, hanem művésznek lenni: érzékenynek a világra és magamra, másfelől meg erősnek és sebezhetetlennek, hiszen ki vagyok szolgáltatva közönségnek, kritikának, balettmesternek, embereknek. A gyerek csak a szép jelmezt veszi észre, a gyönyörű zenét, azt, hogy ez egy varázslatos világ. Pedig nem. Nem csak. Időbe telt megtalálni az egyensúlyt: nem akartam elveszíteni az érzékenységemet, és nem is akartam kemény nő lenni. Nagyon tudatos élettel és mély önismerettel lehet ezt a kettőt harmóniába hozni.
−Elég mély lesz az önismeret és a tudatosság, ha borul a harmónia? A táncos pályája a legrövidebb az összes művészé közül.
− Tudatában vagyok, de nagyon komolyan még nem gondolkodom ezen. Szerintem azért van még időm. Ahogy a tánc lett számomra az út, ugyanúgy biztosan lesz majd valami más. Talán egészen más. Nekem eddig mindig a nem tervezett dolgok jöttek be, teljesen váratlanul. Teszem a dolgom, a legjobban, ahogy csak tudom, és hagyom, hogy az élet feladatok elé állítson. És ha van feladat, akkor elvállalom. De azt nem tudom elképzelni, hogy ha majd mást csinálok is, azt ne művészként tegyem…
− Sokféleképpen kipróbálja a tehetségét, az igaz. Készített egy dokumentumfilm-sorozatot is két vagy három éve a tánc történetéről, Balett abc Henriettel a címe, most is adja az M2. Maga írta, szerkesztette…
− Írni nagyon szeretek.
− Ír mást is?
− Elkezdtem írni egy könyvet, pont Indiával és azzal a negyvennapos csendfogadalommal kapcsolatos. Nem Indiáról szóló útikönyv lesz, olyat már nagyon sokat írtak nagyon sokan. Azt az élményt akarom könyvvé formálni, amin akkor én keresztülmentem, és közben felidézek ezt-azt a múltból, és lesznek gondolatok a jövőből is…
− Mintha meditálna? Pörgeti élete lapjait?
|
NÉMÁN
|
|
„Negyven nap csendben, telefon, e-mail, tánc nélkül drasztikus váltás, sok rálátást ad az embernek magára, a környezetére.”
|
− Van mit megosztanom. Negyven nap az ember életéből csendben, telefon, e-mail, tánc nélkül, arra figyelve, azt hallgatva és analizálva, ami belülről szólít, ez nagyon nagy, drasztikus váltás, nagyon sok rálátást ad az embernek magára, a környezetére. Akkor nekem minden megszűnt, amit addig csinálni szoktam. És nem könnyű ám negyven napig szótlanul lenni. Nem könnyű! Persze nem is kell negyven nappal kezdeni, elég talán egy nap, vagy csak fél napra kikapcsolni a telefont, vagy az ember öt percre tényleg csendben leül, és magába néz…
− Nem félelmetes kiesni a saját világából?
− Én soha nem akartam magamat azzal azonosítani, hogy csak balerina vagyok, vagy csak feleség. Talán éppen azért, mert tudatában vagyok annak, hogy a szakmámban nagyon rövid a pálya. Láttam idősebb kollégákat, mennyire megviseli őket, hogy egyik napról a másikra vége annak, ami gyerekkoruktól fogva az életük volt. Nem mindenki tanít vagy koreografál. És akkor ott áll, és csak a nagy üresség néz vissza rá. Úgyhogy balerina vagyok a színpadon meg a balett-teremben, az életben meg én én vagyok: nem a művésznő, ha nem egy nő, ember, aki boldog próbál lenni az élet más területén is.
− Ennek a titkát találta meg a negyven nap alatt?
|
BALERINA ÉS...
|
|
„Soha nem akartam magamat azzal azonosítani, hogy csak balerina vagyok, vagy csak feleség. Az életben én én vagyok.”
|
− Mindenképpen segített. Az a nyugalom megtanít arra, hogyan lehet a mindennapi életben is praktikusan nyugodtabbnak lenni. Nekem az volt a nagy felfedezés a negyvennapos csendben, mennyire a saját reakcióinktól függ, hogy boldogok tudunk-e lenni. Kiszolgáltatottá tesz, ha azt várom, hogy csak a külső dolgok adják meg a boldogságomat.
− Boldog?
− Igen. Persze nem minden pillanatban, de alapjában igen. De dolgozom is ezért, mert az munka, hogy a boldogság minél hosszabb időszakokra állandósuljon, ne csak pillanatokra. Analizálom magamat és másokat is, és ha kell, előveszem a humoromat is, hogy ne legyen valami túl szomorú vagy fájdalmas. Ha nevetünk a hibáinkon, az nem azt jelenti, hogy könnyelműek vagyunk, hanem azt, hogy fölül tudunk emelkedni rajtuk.
− Nehéz lehetett ez a felfedezés egy klasszikus táncosnak, akit egész életében arra képeztek, hogy csak a tökéletes a szép.
− Mint táncos, a színpadon nem is tehetem meg, hogy ne legyek tökéletes. Ott minden hiba mérhetetlenül bosszant. De nekem éppen a színpad volt az, amiből próbáltam visszakövetkeztetni az élet igazságaira. Mert onnan pontosan ismerem azt, hogy az ember küzd a tökéletességért, és ezalatt boldog tud lenni. De közben azt is tudja, hogy csak játszik, vége lesz az előadásnak, tehát nem kell azokat az érzelmi drámákat, amiket persze átél, annyira komolyan venni, mert lemegy a függöny. Meghajolok. Az életben azért nem ilyen könnyű kisétálni helyzetekből…
− Sőt!
−Igen, sőt. Szóval onnan a színpadról ismertem egyfajta boldogságot, egy olyan állapotot, amiért képes vagyok órákon át gyakorolni, véres és fájó lábujjal is mosolyogni, végigdolgozni a karácsonyt.
Azt kérdeztem magamtól, hogyan lehet ugyanilyet átélni az életben is. Lehet, hogy olyankor is egy kicsit kívülről kell néznie az embernek a saját helyzetét és úgy szemlélnie önmagát. Ahogy Swami Rama mondja: az életet vedd könnyedén, a kötelességeidet pedig komolyan.
Tunyogi Henriett
1994-ben szerzett diplomát a Magyar Táncművészeti Főiskolán, Kékesi Mária és Dózsa Imre tanítványa volt. Keresztes Mária díjjal tüntették ki mint a legtehetségesebb balerinát. A Magyar Nemzeti Balett tagja lett. 1996-ban elnyerte a Fülöp Viktor ösztöndíjat.
Különböző ösztöndíjakkal eljutott Észak-Karolinába, Szentpétervárra, Ausztriába.
2000-ben a Magyar Nemzeti Kulturális Alap Támogatásával Washingtonban, a Kirov Akadémián folytatta tanulmányait.
2003-ban a Lipcsei Operaházhoz szerződött, ahol Uwe Scholz darabjaiban táncolt.
Szerepelt Rómában, Jeruzsálemben, Mexikóban, Bécsben, Spanyolországban, a Kanári-szigeteken, Japánban, Pekingben, Delhiben, Londonban. Főbb szerepei voltak: Diótörő (Cukortündér), Csipkerózsika (Aurora, Orgonatündér), Hattyúk tava (Odette-Odilia), Rómeó és Júlia. Koreográfiát készített számára Richard Adama (USA), Kun Attila, Lukács András, Viviana Durante (UK), Paul Chalmer (Kanada) és Renato Paroni (Brasil), Antonia Franceschi (USA)
Férjével, Vásáry Tamás zongoraművésszel készített közös produkcióikat nemzetközi fesztiválokon mutatták be nagy sikerrel.
