Tabukat most sem ismer. Eleinte botrányosnak számított, s a látszat ellenére nem szelídült meg, most is folyamatosan ostromolja a határokat. Arra jár, amerre mások gondolatban sem merészkednek. Kiszámíthatatlan, meglepő, nem csak közönségét hökkenti meg folyton – magát is szívesen próbára teszi. Ettől még a siker sem tántorítja el.

Hamar rájött: a keretek azért vannak, hogy szétfeszítsék őket. Tizennyolc évesen avantgárd előadásokat csinált, üvegdobozban, homokban, vízben táncolt. Aki beül egy darabjára, most is jól vigyázzon beidegződéseire, gátlásaira, előítéleteire, mert egykönnyen megszabadítja tőlük, de legalábbis elgondolkodtatja, miért is van rájuk szükség. A határokkal való kísérletezés, a szabályok megkérdőjelezése, a tabuk ledöntése állandóan kísérti. Pedig azt mondja, nincs kiforrott stílusa, fiatalon és idősebb korában is folyamatosan keresi, de sosem érzi azt, hogy rátalált, sokkal inkább a keresés izgalma élteti. Több korosztálynak készít előadásokat, a csecsemőszínháztól a nagyszínházi táncprodukciókig. Rendez is, például a Thália Színházban a Vagina monológokat, legutóbb pedig a Centrál Színházban a Cabaret című musicalt.

Balettnövendékként is olyan kislány volt, aki kilógott a sorból. Édesanyjától, Cseh Éva újságírótól komoly szellemi hátteret kapott. Nem Pöttyös könyveket, hanem Dosztojevszkijt, Kafkát és Sartre-ot olvasott, és mindig érdekelte a film- és a képzőművészet. Nőként és alkotóként is nagyon nehéz volt azt az utat bejárni, amely a megfelelni akaró táncostól az autonóm művészig vezetett. Édesanyja és koreográfus keresztapja, Mosonyi Albert, Paál István, a szolnoki Szigligeti Színház akkori igazgatója és Imre Zoltán koreográfus segítette, támogatta. A folytatáshoz az erőt saját megszállottsága és a közönség adja, a mai napig a munkatársaira és a táncosaira hallgat leginkább. Számára a siker nem megfogható dolog. „A sikert fenntartásokkal kell kezelni, ahogyan a kudarcokat és a kritikákat is, egyik sem tántoríthat el az útról. Az ember minél elismertebb, annál nagyobb alázattal kell dolgoznia” – vallja. Amikor valami újba kezd, nem számít, hogy addig mit ért el, egy új feladat új erőket, új nézőpontot kíván, és ehhez újra kell születnie – mesélte egy régebbi interjúban.

A szabálytalan, kategóriákba nem sorolható alkotóból egyszerre csak elismert, sikeres művész lett, de nem érdekli az underground-mainstream megkülönböztetés. Az üzenetet nem címkézi fel. Több éve már, hogy felfedezte magának a gyerekszínházat, csodálatos volt a színpadról megtapasztalni a gyerekek előítélet-mentességét, őszinte reakcióit és örömét. A Lélektánc című darabban pedig azt, ahogy együtt szerepeltek mozgássérültek, vakok és ép táncosok. Most azon van, hogy társulatának saját helye legyen: egy olyan háromgenerációs színház, melyben lennének gyermek-, ifjúsági és felnőtt előadások, késő este pedig kabaré és stand-up comedy. Nem hiányoznának a növények, madarak sem, a gyerekeknek játszósarok és egy vegetáriánus bár. Szerinte nem művészetkáromlás az, hogy a színház lehet szórakoztató is. Ha a kortárs táncművészetet sokan lila ködnek látják, csak szűk réteg számára érthetőnek, ő inkább egy másik utat választ, ahol humoros lehet. Mert az ember sokszínűségét szeretné megmutatni.