Még az is úgy érzi, hogy ismeri, aki pedig életében nem találkozott vele, csak a könyveit olvasta. Mert mellette volt, kivezette a kétségbeesésből, és vigaszt nyújtott, amikor a legnagyobb szüksége volt rá. Kinek tanítója, kinek barátja, és mindannyiunk számára: író – annak minden fájdalmával, szépségével és felelősségével együtt.

„Én nem szeretek írni” – tesz váratlanul egy meghökkentő kijelentést az írónő, akinek huszonkét könyvét tucatnyi kiadásban generációk olvassák. De nem késik a magyarázat: mindig keményen megszenvedte azt, hogy kikívánkoztak a sorok. Egy modern Kőműves Kelemen, aki önmagát falazza be, és saját vérével dolgozik – vallja magáról. A szereplők hitelességéért meg kell küzdeni. Amit szeret, az a kész anyag javítgatása. Aztán elbúcsúzik a könyvtől: felkel az asztal mellől, megrázza magát, és újra nekiáll a munkának. A kezdés mindig gyötrelmes: olyan nehéz, „mint egy beszáradt tubusból kinyomni festéket. Vigyázni kell, nehogy kirepedjen a tubus, mert akkor nincs tovább”.

Az alkotásvágy megszületése nem volt ilyen kín. Úgy tartja, írónak születni kell, nem lehet megtanulni: az íróember hoz magával egy magot, amelyet ki kell bontania. Amikor írni még nem tudott, de már olvasott, akkor szánta el magát, hogy ha felnő, megírja „ennek a keserves világnak, mi jó és mi rossz benne. Erős világjobbító szándék munkált bennem gyerekkoromtól kezdve” – emlékszik vissza.

Ne egy sápadt, halvány mosolyú, leendő szentet képzeljünk el: ő éppen, hogy túlságosan őszinte volt, nehezen kezelhető, úgy mondták: koraérett. Tizenhat éves koráig állandó íráskényszere volt, majd hirtelen késztetése támadt, hogy úgy éljen, mint a többi nő. Hogy talán tévedés volt ez a gyerekkori indíttatás. Férjhez ment, gyerekeket szült, és szüntelenül gyűjtötte az élményeket, amelyeket nem tudott írásba foglalni. Az emberi nyomorúságot igazán akkor ismerte meg, amikor főkönyvelő volt egy szociális foglalkoztatóban.

Harminchat évesen jelent meg az első könyve. A szép fiatalasszonyra azt mondták, „úgy néz ki, mint egy leányregény hősnője”, és ő ettől dühbe gurult. „Az elmúlt években, a volt rendszerben is arra törekedtem, hogy fogódzót adjak annak, aki hozzám fordult. Hogy a mondataimat mankónak használják, és bele tudjanak kapaszkodni.” Örömöt az nyújt számára, ha szeretetet tud adni, valamit magából. Ez vetés, de ő sosem diadalt akart aratni.

Meggyőződése ad erőt, hogy a jót szolgálja. „Nagyon erős bennem az empátia. Ez sokszor fájdalmas, mert azonosulok a szenvedéssel, mély részvét van bennem az emberek iránt. Ez megszilárdít abban, hogy próbáljak tenni valamit.” Ennek a tudatosságnak köszönhető, hogy írni kezdett. Korábbi írásainak minden sorát vállalja most is, és szerencsésnek tartja magát, hogy egy sem volt, amelyet visszautasítottak. Neki siker az, hogy még mindig megtalálja az olvasóit, és az irodalom utazó nagykövete lett.

Nem hangos, látványos sikerekre kell törni, hanem arra, hogy valóra váltsuk azt, amiért jöttünk. „A látszatsiker nem értékes, múlékony és törékeny. A valódi siker az, amikor önmagunkat neveljük, építjük, és a világnak valamiféle szelíd, óvatos fényt mutatunk magunkból. Szokták mondani, hogy nyomot kell hagyni a világban, de ezzel vigyázni kell. Azzal is nyomot hagyunk, ha valamit összemaszatolunk. Olyan nyomot hagyjunk, amelyet követni lehet, mint az oázis felé vezető oszlopok, amelyek segítenek a vándornak.” Csak „ne féljetek”.