Az egyik képen hátulról egy doktor is látható, beazonosítom, hogy ő az, aki éppen mellettem sétál. Érdekességként mutatja, hogy nemcsak ő szerepel a rajzokon, hanem az egész családja. Az egyik képen egy proszektúra plafonjáról lóg a fia, a másikon paradicsomi állapotok: zöld mezőn és csodás környezetben ücsörög az egész család meztelenül.

Ezeket a képeket az ön műtétjein vagy boncolásain rajzolta a művész, de mi értelme van ennek?

Ezek új műtéti ötletek, az agy- és gerincsebészetben. 1998-ban találtam rá erre az eljárásra, és egyből leszögezem, mert fontos, hogy a tudomány sosem kitalál, csak megtalál, feltár, közread. A törvényszerűségek léteznek, a kutató, jelen esetben én, csak rájöttem, hogy használhatók.

Például az éralagút-technikára.

Igen, például arra. Az eljárás lényege az, hogy a hirtelen duzzadó agynál, amikor fölnyitjuk a koponyát, e technika miatt nem záródnak el a kérgi felszíni erek, így kevésbé hal el az agy nagy területe.

De miért kell ezt lerajzolni?

-    Mert amikor az ember külföldi, elismert szaklapokban akar publikálni, hiába az angol nyelvtudás, nehéz megértetni mindent. Mindig azt a választ kaptuk, hogy ez nagyon jó, de még csiszoljunk rajta. És akkor megismertem Muhari-Pap Sándor Balázst, és megkértem, hogy rajzolja le ezeket az egyszerű agysebészeti módszereket.

A fénykép miért nem elég?

Mert azon nem lehet kiemelni a fontos részleteket, a rajzon pedig igen. Amint elkészült az első, azonnal elfogadták a cikket is egy neves nemzetközi lapban. Így indult el a dolog. Egy másik mikrosebészeti újítást egyből rajzzal küldtük el, azt három nap alatt közölték ezután. Ez nem jellemző, három-négy hónap szokott lenni az átfutási idő. Azóta is együttműködünk.

Érdekes, hogy nem elég leírni, elmagyarázni.

A festészet, a kép, a rajz minden kultúrában közös. Így könnyebb megérteni. Ráadásul sokszor visszaküldik a cikket, hogy az angolsága nem elég jó. De nagyon érdekes, hogy itthon nehezebben fogadják jól az újításokat, melyeket külföldön már alkalmaznak. Magyar lapban én még protekció nélkül semmit nem tudtam közölni, pedig a magyar lapok szakmai elfogadottsága nem említhető együtt azokéval ahol elfogadták külföldön, mindenféle ajánlás nélkül.

Nem értem, miért?

Mondták, hogy irigység, de szerintem nem ez az indok. Van egy nagyon markáns különbség. A magyar kommunikációban mindig elmondom, konferenciákon, interjúkban, hogy ezt tulajdonképpen nem én találtam ki, hanem a rózsafüzér imádság segített ahhoz, hogy felismerjek dolgokat. Angolul én ezt sosem teszem hozzá, mert nem tudnám utána folytatni a teológiai vitát, amit itthon igen. El kellene magyaráznom, adott esetben vitatkozva, választékosan, hogy a hit hogyan segíti, erősíti a tudományt. A tudomány olyan mértékben szekularizált, hogy az ilyen típusú tanúságtételt jelenleg nehezen viseli. Biztos vagyok benne, hogy ha angolul is elmondanám ezt, akkor ott sem vennének komolyan.

Ezért vádolták önt sarlatánsággal?

Nem múlt idő, folyamatosan őrültséggel és hasonlókkal. Előfordult már olyan, hogy egy magyar kongresszuson belekezdtem ebbe, elmondtam, hogy az imának köszönhetem a gondolatot, és akkor többen is felálltak és kivonultak, elég látványosan.

Nagy lelkiismereti kérdés ez nekem. Arról van szó, hogy ez egy életmentő módszer, különösen gyerekek és koponyasérültek esetében, szóval beszélni kell róla. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ültem, olvasgattam a szakirodalmat, gondolkodtam, és akkor egyszer csak jött az ötlet, amit leírtam. Ez nem így történt, mert én kifejezetten imádkoztam, és akkor jött a megoldás. Eszembe jut erről egy evangéliumi példa, mégpedig a betlehemi gyerekgyilkosságok, amikor Heródes minden gyermeket megöletett, hogy kiirtsa Jézust. Akkor úgy is dönthetett volna a szent család, hogy ha úgyis áldozatot kell hozni, Jézusnak meg kell feszülnie, akkor hozzuk előbbre, odaadjuk a kisdedet, és megúszhatja sok betlehemi gyerek. Mégse tették. Szóval úgy érzem, hogy nekem igazat kell mondanom még akkor is, ha ez világi szempontból kontraproduktív.

A teljes cikk a La femme 2011. őszi számában olvasható.