Tiszteletben tartom mindenki hitét, de nem hiszem, hogy előző életemben talán madár voltam, és a következőben, ha itt és most nem viselkedem rendesen, patkány is lehetek. Nem hiszek a reinkarnációban, nem hiszem, hogy voltam már francia királylány, de pár ezer év múlva indiai koldusként tengődhetek. Nem hiszem, hogy a jók a mennyországba kerülnek, ahogy azt sem, hogy a gonoszok a pokol tüzén égnek az idők végezetéig.

Nem hiszem, hogy a nők egyetlen dolga unokákat szülni nagybajuszú nagypapáknak, és azt sem hiszem, hogy a férfiak, legyenek bármily kivételes gének hordozói is, a teremtés koronái. Nem hiszem el senkinek, legyen középkorú, pláne idősebb, hogy ha újrakezdhetné az életét, mindent, de mindent ugyanúgy csinálna. Nonszensz.

A szabad akaratban hiszek. A személyiségben, a tehetségben, az intelligenciában, a kíváncsiságban, az öniróniában, a bátorságban, sőt vagányságban, a jó könyvekben, filmekben, az igazi zenében, a szépségben, a szüleim, a testvérem, a szerelmem szeretetében, a kutyám őszinte tekintetében, egy kedves szóban és – igen – a szerencsében, az egészséges önzésben.

A nagymamám tanárnőnek szánt, mi más lehetne egy rendes, jó tanuló kislányból, de én már hatévesen tudtam, hogy minden leszek, csak pedagógus nem. Édesapám a város jó hírű lánygimnáziumába akart beíratni, én a háta mögött az épphogy koedukált fiúgimnáziumba jelentkeztem. De még gimnazista sem voltam, amikor már tudtam, hogy nincs az a férfi, aki miatt megváltoztatnám a nevem… Később az egyetemet is legszívesebben otthagytam volna, annyira untam, de tudtam, ki kell bírnom Marx Károly híres-hírhedt szobra árnyékában a diplomáig, hát fogamat összeszorítva kibírtam. Külkeres közgazdaként az ország akkori legmenőbb külkervállalatához kerültem, de alig pár hónap múlva, emlékszem, szilveszter előtt, úgy beadtam a felmondásomat, mint a pinty. Nem voltam odavaló, gyűlöltem minden ott töltött percet…

Még nem volt autóm, a 7-es buszon ültem Zuglóból jövet, épp egy poros bútorbolt előtt araszoltunk a még porosabb Rákóczi úton, amikor megkérdeztem magamtól, boldog vagyok-e. Azonnal jött a válasz… Másnap már pakoltam, költöztem, új életet kezdtem...

Hogy én ne legyek boldog?

Semmit sem bántam meg, amit megtettem, csak azt, amit nem mertem megtenni. Hogy csináltam-e hülyeségeket? Hát persze. Követtem-e el hibákat? Rengeteget. Hogy mit nem mertem megtenni? A lista hosszú és nem is publikus…Ha újrakezdhetném? Ezer dolgot csinálnék másképp. Vagy nem. Tőlem függne, mindig is tőlem függött.

Hiszem, hogy az Úr szabadnak teremtett minket, félre az ócska kifogásokkal.

Ahogy József Attila egyetlen mondatban leírta: „Nincs alku – én hadd legyek boldog!”