Nyáron jelent meg újra, pimaszul közel, szinte mellettem szaladt végig egy vékony lécen, a virágládák fölött. Alig egy hete pedig már a terasz melletti diófán tűnt fel. Nyilván úgy döntött, már ismer engem, nem vagyok veszélyes. És vitte magával a diót vidáman. Eddig is voltak madarak, sündisznók, néha vakondok a kertben, de a mókus csak most jelent meg. Ő tud valamit.

Szemben velem. Mert ki vagyok én, hogy megmondjam, milyen jövő vár ránk?

Ki vagyok én, hogy megmondjam, mi lesz 100 év múlva? Még azt sem tudjuk, mi történik velünk holnap. Vagy a következő percben. A teremtés egyik áldása, hogy senki, de senki sem tudja, mi vár rá…

Igen, az ember felment a Holdra, és mit hozott magával? Egy marék követ… Az emberiség jottányit sem lett tőle boldogabb. Hihetetlen, de tényleg vannak emberek, akik elhiszik, mert hinni akarják, hogy a hightech mindent megold. Elhozza az örök boldogságot, beköszönt a világbéke, és eljő az általános Kánaán… Mert a mindenható informatika majd mindent elintéz. Nem kell vásárolni, főzni, takarítani – mondjuk, ez jól hangzik –, a panelek tizedik emeletén is bokrok, fák nőnek majd, madarak csicseregnek. Legfeljebb nem lesznek igazi madarak. Mert azokkal baj van. A robotmadarak nem piszkolnak, megrendelésre dalolnak, akár Mozartot is. Az igazi kutyákkal is baj van, etetni, sétáltatni kell őket, néha betegek lesznek, ráadásul még lelkük is van, foglalkozni kell velük.

Bezzeg a robotot akkor kapcsolom ki és be, amikor kedvem tartja. Ettől már csak egy ugrás a robotbejárónő, mi több, a robotférj, feleség, akár gyerek is…

Minek vesződjünk a kiszámíthatatlan élőlényekkel? Mindenki megtervezheti magának az ideális társat. A nők az ideális férfit, aki mindig azt teszi, amit mondunk neki. Sőt még mondanunk sem kell, kitalálja magától. Sosem dumál vissza, nem kritizál, nem minősít, mert egyáltalán nincs véleménye. Zokszó nélkül szolgál, imádattal és csodálattal. Sosem lesz beteg, nem horkol, nem krákog, nem köhög, nem nyitogatja a hűtőt, és nem vizezi össze a fürdőszobaszőnyeget minden tusoláskor, hisz fürdenie sem kell. Nem marad ki, nem kocsmázik a haverjaival, nem csajozik. Abszolút lojális. És azt sem kéri számon, hová ment el már megint annyi pénz… Ó, és természetesen nem öregszik. Ráadásul úgy néz ki, ahogy akarom. Mondjuk, mint a 40 éves Simon Baker, aki valójában már 47 – egek! Felturbóznám Kern Andris humorával, Ungvári Tamás műveltségével, Popper Péter bölcs empátiájával, és lenne még pár ötletem… Az én Simonom tehát észbontóan jóképű, 100 nyelven beszél tökéletesen, fejében van a modern orvoslás minden csínja-bínja, de a világirodalom is, úgy zongorázik, mint Kocsis Zoli, és kirázza a kisujjából Nietzschét épp úgy, mint Habermast. Úgy vezet, mint Hamilton, úgy főz, mint Gordon Ramsay, mos, vasal, takarít, remek ezermester, fúr, farag, évente átfesti a lakást, a kerítést, karbantartja az autómat, a kazánomat, a kertemet, mindezt mosolyogva, könnyedén, de férfiasan…

Eközben én Szardínián nyaralok – mondjuk a Maurizio nevű robotommal – ki mondta, hogy csak egy robotpasim lehet? –, aki Simonnal ellentétben barna hajú, barna szemű, nem egy intellektuális kihívás, de olasz, úgy 1,85 magas, és max 30 éves… Mert egyszer csak minden robot unalmas lesz. Akkor lecserélem, jöhet a következő…

És most vissza a mókushoz, aki nem robot. Ha lehetne egyetlen kívánságom, az lenne, hogy az ő dédunokája, ükunokája is itt lakjon 100 év múlva. Ha ők itt jól érzik magukat, az azt jelenti, hogy még mindig jó a levegő, iható a víz, nőnek a fák, bokrok, van dió és mogyoró, vannak madarak, zümmögnek a méhek, nyílnak a virágok, mert minden reggel feljön a Nap…

Szép is lenne, bárcsak feledni tudnám József Attila látomását:

„A földön semmi sem örök:

A hernyó hull és a madár is

S az évszázad föl nem hörög.”