Fahidi Éva a holokauszt-túlélők ma már alig 200 főt számláló kis csoportjának a tagja Magyarországon. Amikor a koncentrációs táborból hazajött, két évig az ágyat nyomta, majd az életet választotta. S azóta is napról napra az élet mellett dönt. 59 év után tudott először visszamenni Auschwitzba, s 90 évesen színpadra állt a Tünet Együttes Sóvirág című darabjában a nála 60 évvel fiatalabb Cuhorka Emesével, hogy egy táncos előadásban juttassák el az emberekhez a holokauszt valódi történetét.

Továbbadni a történelmet című interjúnk második része következik.

1945. április 1-jén felszabadított benneteket a szovjet hadsereg. Mi történt veled az után, hogy visszakaptad a szabadságod?

Akkor egyebet sem csináltunk, mint listát írtunk. Névsorokat, és küldtük, és kaptuk, és küldtük, és kaptuk, hogy megtudjuk, ki maradt életben az egyik vagy a másik lágerban. Aztán Debrecenbe mentem, ahol nem engedtek be a saját házamba, nem hogy vártak volna. Kirúgtak a saját házamból. Beköltözött egy nagyon lump prolicsalád, akik most is ott laknak. Ekkor találtam meg Gézát, egy rokonomat, aki összegyűjtötte a család maradékát. Amikor odaértem hozzá, lefeküdtem az ágyra, és két évig fel sem keltem. Nem tudtam túllépni a feleslegesség azon érzésén, amelyet a koncentrációs táborban belém plántáltak, valamint nem is volt senkim. A 20. születésnapomat úgy éltem meg, hogy nem volt ember a Földön, aki tudta volna, hogy a 20. születésnapomat töltöm.

Mi történt utána?

Az életet választottam. Hiszen az élet mégiscsak gyönyörű. Majd 1947-ben férjhez mentem. Aztán nagyon lelkes kommunista voltam, mert Géza, az orvos nagybátyám erre ösztönzött. Nagyon szerettem és rajongtam érte. Viszont a férjemet egy koncepciós percben pillanatok alatt börtönbe zárták, és nem engedték ki három évig. Én pedig deklasszált elemként építőipari segédmunkás lettem, de kimásztam abból is, mert mindenből ki lehet ugyebár mászni. Majd negyvennyolc évet töltöttem a külkereskedelemben, ami már egy sokkal kellemesebb időszak volt, mert lehetett utazni.

Mennyi idő után mentél vissza először Auschwitzba?

Nagyon sok, 59 év telt el. És akkor is magamtól mentem. Ugyanazon a napon, július 1-jén, amikor először érkeztem oda. Nem tudtam előbb menni. Írni se tudtam róla, beszélni se tudtam róla a trauma miatt.

És mi történt az 59. évben?

Abban a kicsi városban, ahol az én hadiüzemem volt, már 1994-ben nyitottak egy múzeumot azokból a relikviákból, amelyeket mi otthagytunk, és felkértek bennünket, hogy adjunk oda, amit úgy gondolunk, hogy odavaló. Nincs egy hónapja, hogy itt volt a múzeum igazgatója, és mindent elvitt, amit a fiókjaimban talált. És ez az ember folyamatosan kért arra, hogy írjam meg az emlékeimet, de nem tudtam. 59 évig az sem ment. De annyira kért, hogy összeszedtem magam. Egyúttal Auschwitz meglátogatására is.

Mit éreztél, amikor 59 év után ismét beléptél a kapun?

Azt, hogy az egész világ be van csapva, én a legjobban. Mert a leghalványabb nyoma sincs meg annak, ami ott történt. És akkor az volt az érzésem, hogy most ebben a percben itt leülök, és megírom az egészet. S miután eljöttem, meg is írtam 6 hét alatt, mert annyira nyomasztott, hogy semmi nem hiteles. Semmi. Most van 72. éve, hogy Buchenwald felszabadult, s kérték, írjam meg a hitvallásom. Ez nekem belefért egy A/4-es oldalba. Nagyon egyszerű. Minden olyan elmélet, a gyakorlatról nem is beszélve, ami nem az életet állítja a központba, amelyik nem abból indul ki, hogy egyszer él az ember, vagyis az életet csak egyszer lehet megszerezni, és elveszíteni is, és ez középpont, és a legszentebb dolog is pontosan ezért, mert csak egyszer szerezhető meg, az hazug elmélet. Annál nagyobb tisztelet semminek sem jár, mint az életnek, mindenki életének. S ebből következik az, hogy olyan emberi közösségben kell élni, amelyikben nincs gyűlölet, nincs hivatalos gyűlölet. És még egy fontos mondat van bennem. A zsidó vallás a vallás alapjait és az ember értékeit immáron közel 6000 éve megfogalmazta, és a keresztény vallások átvették.

Rengeteget írtál már az életedről, és számtalanszor kérdeztek róla. Nehéz még erről beszélned?

Nem. Már régen ott tartok, hogy ez a terápiám. Nagyon régen. Amikor 59 év után megszólaltam, és először írtam meg az életemet, megkérdezték, mikor akarom bemutatni a kiadványt. Én 2005. március 28-át választottam. Mert az egy blikkfangos dolog, hogy felállok a kis dobogóra, és azt kérdezem: Tisztelt Uraim és Hölgyeim, ki emlékszik arra, mit csinált 1945. március 28-án este 7 órakor? Mert én emlékszem. Akkor hagytuk el a lágerünket.

S folyamatos terápiáid vannak azóta is. A 90. születésnapodat például azzal ünnepelted, hogy a Tünet Együttesben Cuhorka Emesével álltál színpadra a Sóvirág című darabban.

Igen. Szabó Réka azt mondta nekem egy szép napon, hogy találtam egy táncost, akivel hasonlítunk egymásra, s megkérdezte, elhozza-e hozzám. És két nap múlva elhozta. Emese belépett az ajtón, és nekem az volt az érzésem, hogy egész életemben nem csináltam mást, mint Emesével táncoltam.

Miért Sóvirág az előadás címe?

Több okból. Egyrészt azért, mert nekem nagyon kedves virágom. Ezenkívül az egész gyerekkoromat végigkísérte. Jellemzően nagyon szerény növény. És ahhoz képest, amilyen szerény, szikes talajon nő, ahhoz képest gyönyörű. Az, hogy ilyen igénytelen körülmények között ilyen csodálatosan gyönyörű tud lenni, és még illatos is, egészen kiváltságos dolog. És a kipusztíthatatlanságáért. Mert hallatlanul szívós és igénytelen növény, és mégis gyönyörű.

Olyan, mint te?

Annyiban  talán nem, hogy én sose voltam szerény. Nem is állna jól nekem, ha azt mondanám…

Mit üzensz a darabbal?

Négy unokám van. A négyből kettő él Magyarországon. Az egyik még csak-csak olvas, a másik viszont nem. És rá kellett jönnöm arra, hogy nem egyedi darab az én unokám, mert nagyon sok olyan tizen-huszonéves létezik Magyarországon, aki nagyon tudatosan nem olvas, és még csak nem is szégyelli kimondani. De nagyon izgatta a fantáziámat, hogy milyen módon fogja fel a világ történéseit, hogyan lehet élettapasztalatot közvetíteni a generációk között. A Sóvirágra eljött, aztán odament Rékához, és magán kívül volt, mert tökéletesen felfogta. Mert semmi nem olyan kifejező, mint a mozdulat. A darab üzenete az, hogy a béke nem természetes állapot. Mert amiről a Sóvirágban beszélek, állandósult a világban. Ugyanis mindig vannak valahol összecsapások. Az, hogy Magyarországon egyelőre természetes állapot a béke, 1945. május 8-a óta, kiváltság. De én átéltem azt, amikor nincs béke. S kötelességemnek érzem beszélni róla, mert akkor talán egy kicsi lépéssel közelebb lehet hozni a világban a békét.

De nem pihensz. Azon kívül, hogy táncolsz színházban, továbbra is írsz. Jelen pillanatban a szocializmusról, amit szintén megéltél. Milyen lesz az a könyv?

Én úgy érzem, nagyon ambivalens. Mert annak ellenére, hogy megéltem, s annak ellenére, hogy velem történt, és hogy a magam számára elfogadható megoldásokat tudok mondani, nem biztos, hogy a válaszaim másoknak is elfogadhatók lesznek. Volt itt egy értelmiségi réteg a felszabaduláskor. Én ugyan nem voltam itthon, csak 47-től, de ez az értelmiségi réteg nagy reményekkel élte meg a felszabadulást. És ennek a rétegnek a nem tudom hány százaléka odaállt a kommunisták mellé. Most vagy hisznek nekem, vagy nem. Nem vagyok olyan nagyképű, hogy azt mondjam, nem fontos, hogy elhiggyék, én hogy éltem meg, mert fontos. A legfontosabb kérdés, hogy őszinte volt-e a tettünk. A magam részéről tudom, igen. Reménnyel voltam tele, hogy most itt akkor olyan ország lesz, amilyen még soha nem volt. Ezért éltünk mostanáig. Most megcsináljuk. Meg is csináltuk. És itt jön a folytatás, hogy akkor hol vannak a magyarázatok, a megbocsátás, s hogy lehet mindezt továbbvinni? Annyi bátorság viszont már nincs bennem, hogy azt boncolgassam, miért jutottunk idáig.

Mi van még benned, amit nem adtál ki magadból akár könyvben vagy táncban? Egyáltalán, hogy tudsz ennyire nyitott lenni ennyi borzalom után?

A holokauszt ellenére a mai napig nagyon bízom az emberekben. Mindig is bárgyú voltam, drágám. Naiv és bárgyú. Engem a mai napig be lehet csapni, ezért a gyerekeim ki is nevetnek. Alapvetően hiszek az emberi jóságban, mert máskülönben én sem élnék már. Hiszen mindig volt legalább egy ember, aki kiállt mellettem. S hogy van-e még bennem valami? Már talán kiadtam mindent. De tudatos bennem a terápiámra való törekvés azóta is. Mert amikor először visszamentem Auschwitzba, rájöttem, hogy semmi sem változott. Pontosan olyan, mintha nem fejeződött volna be a háború. Hiszen mindig folytatja valahol valaki a világban. Pedig eltelt 72 év.

De akkor mi visz tovább?

Az, hogy szünet nélkül boldog tudtam lenni. Olyan erős hajlamom van a boldogságra, hogy nem tudom elmondani. Mindig boldog lehet az ember valamitől. Már az is önmagában boldogság, hogy élünk, mert nem egy természetes dolog, és ezt nagyon kell értékelni. Ezt örökre megtanultam.

Fotó: Mészáros Csaba