A boldogság nem bűn

Abban a házban nőttem föl, ahol Zolnay Zsuzsa. Az első felnőtt, aki színházba vitt, férje, a szigorú és félelmetes Básti Lajos volt.

Aztán egyszer csak megjelent egy kislány, akiről az apja azt mondta, hogy nem lehet színész, azt ő nem engedi. De mégis az lett, nagy színésznő. Ő Básti Juli.

- Apám szigorú volt, anyám pajkos. Apám imádta a nőket, csodaszép anyámnak jószerivel apám volt az egyetlen komoly kapcsolata. Apámhoz délutánonként nem lehetett szólni, anyám a családjának élt. Apám alig hagyta magát megismerni, anyám a cinkostársam volt. Apám hallani sem akart arról, hogy színész legyek, anyám ebben is támogatott. Apám túl korán elment, nem beszélhettük ki magunkat, nem mutathattam meg neki, mit tudok, anyám tavaly hagyott itt, és nem tudom kiheverni. Mindkettejüket csak mostanában kezdem igazán és mélyen érteni, megérteni.

- Mikor érezted először biztosan, hogy te is a színházban akarsz létezni?

AZ APA

„Apám imádta a nőket, csodaszép anyám a családjának élt. Apám hallani sem akart arról, hogy színész legyek, anyám ebben is támogatott.”

- Egészen pici koromtól kezdve érdekelt a színház, pontosabban a színjátszás. Mindig azt néztem, hogy ki hogyan viselkedik! A suliban is ezért kaptam intőt, mert másokat lestem, be is írták: megintem, mert lánya az órán másokat figyel. És tényleg. A színházban sem egyszerűen csak a darab hatott rám, arra próbáltam rájönni, hogy a színészek hogyan érik el a hatást. Miképp lehetne jobban, vagy hol rontják el? El sem tudtam képzelni, hogy valaha is mással foglalkozzam. Ezért volt szörnyű, hogy az apám eltiltott a színészettől, mert én tudtam, hogy semmi máshoz nem értek, és semmi mással nem is akarok foglalkozni az életemben. Ez aztán nagy harchoz vezetett.

- Merthogy erről beszélgettetek?

- Igen, amikor nagy ritkán együtt néztünk tévét – akkoriban évente kilencven magyar film készült, amikor már csak hatvan, akkor válságról beszéltünk, szóval volt mit nézni - akkor én állandóan megjegyzéseket tettem a színészek játékára, a film végén együtt elemeztük, amit láttunk, úgyhogy érezte, sőt élvezte is, hogy van véleményem. Meg hát azt is tudta, hogy színdarabokat írok, amiket elő is adtunk a barátnőmmel, minden farsangra paródiával készültünk a suliban, úgyhogy láthatta, mit akarok, de nem engedte. Kétségbe voltam esve, nem tudtam, hogyan keveredem ki ebből az egészből!

- Édesanyád hogyan állt ehhez a kérdéshez?

- Anyám csodálatos volt. Szerintem neki köszönhetem, hogy színész lettem. Azt hiszem, megdumálta apámat, hogy legalább a felvételire engedjen el. Azt hittem, apám nem tudja, hogy titokban odamegyek, de mostanában azt gondolom, igenis tudta, engedett anyámnak. Én meg átmentem minden rostán, és amikor felvettek, elmondtam neki. Ő meg azzal a jellegzetes szemöldök-felhúzással csak annyit mondott: Hm! – és el volt intézve. Én bizonyítani akartam neki, de amikor a félévi vizsgák jöttek, ő már beteg volt, decemberben operálták, karácsonyra hazajöhetett, de aztán rosszabbul lett. Májusban egy nap arra ébredt, hogy valami fölrobbant benne, így mondta, június elején meghalt. Egyetlen egyszer sem látott színpadon. Talán egyszer otthon egy monológot elmondtam neki. Talán félt is meghallgatni.