A Katona József Színház tagja immár 17 éve. A színház kantinjában találkozunk – egyszerű, fekete ruha, hátrasimított haj, pár kedves szó az ott kávézó törzsközönségnek, aztán egy tágra tárt tekintet, még nem tudom, kinyílik vagy bezárkózik a következő egy-két órában. Mint az igazi színésznők: lehet, hogy az utcán elmész mellette, de ha színpadra lép, ha a mozivászonról tekint rád vissza, azon nyomban megkerülhetetlen, nyomot hagy, elvarázsol.

Van kedve játszani?

Ahhoz nekem mindig van.

Mondjuk ez itt a Tulajdonságok Boltja, ahol én vagyok a boltos. Ahová behozza olyan tulajdonságait, hármat például, melyeket fontosnak tart, pozitívat és negatívat egyaránt…

Akkor ez inkább amolyan bizomány, ahol letétbe lehet helyezni a tulajdonságaimat?

És ahol lehet cserélni, hátha megtetszik valami más…

Két negatívat, egy pozitívat? Vagy fordítva? Olyat hozzak, amit oda is adnék? Ha pozitív, miért adjam oda? Nem, azt nem adom! Az egyik ilyen pozitív tulajdonságom, hogy nem fehéren-feketén látom a dolgokat. Hanem képes vagyok belebújni egy másik ember bőrébe, bőre alá, képes vagyok meglátni és el is fogadni az ő igazát. Pontosabban nem is elfogadni, csak felmérni, megérteni, elemezni. És ez olyankor is segít, ha éppen ellentéteink vannak egymással. Nem ítélkezni, hanem megérteni szeretek. Szeretem érzékelni a fekete és a fehér árnyalatait, meglátni a színeket ott is, ahol nyilván egyszerűbb lenne csak a spektrum két végletére szorítkozni.

Ezt a szemléletet otthonról hozza, vagy az évek tanították meg erre?

Azt hiszem, ilyen közegben nőttem föl, csak persze ezt sokáig nem tudatosítottam magamban. Sőt. Fiatalkoromban mindezt úgy éltem meg, hogy valójában könnyen befolyásolható vagyok. Aztán rájöttem, hogy ez másról szól: az elfogadás és mások megértése nem jelenti azt, hogy ne tudnám megtartani a magam igazát. Ragaszkodni a magad igazához és közben átérezni a másikét is: ez teremt elfogadható egyensúlyt az életemben.

Csak mintha nem ilyen korban élnénk… Elsőre ítélünk, ránézésre, címkéket aggatunk, azt tanítják, hogy gyűlölni könnyebb, mint szeretni…

Én is ezt érzékelem, és ez mélységesen elszomorít. Nem okoz konfliktust bennem, hiszen épp, mert másképp gondolkodom, nem vagyok hajlandó elfogadni a leegyszerűsítést. Igaz, nagyon sokszor nem tudok mit kezdeni az ilyen helyzetekkel, hiszen azt várom el, hogy a másik ember ugyanúgy viszonyuljon hozzám, ahogyan én hozzá. Megértést várok, és ha nem azt kapom, akkor inkább kilépek a helyzetből. Szomorúan, de nem konfliktust keresve. És a fiam miatt, aki ebbe, egy ilyen világba nőhet bele: hát bizony szorongva is.

A teljes cikk a La femme 2017. őszi számában olvasható.