Sokoldalú tehetség, író, filmrendező, fotózik és színházban rendez – a Le Femme 50 tehetséges fiatal programjának egyik „felfedezettje”. Számos kisjátékfilm és egy tévéfilm után a közeljövőben mutatják be közel hét évig készült dokumentumfilmjét, Ammen címmel. Ez az egyik apropója, hogy Szabó Szonját eddigi pályájáról, terveiről és dokumentumfilmjéről faggatjuk.
− Tanultál újságírást, fotózol, színházban dolgozol, mégis, elsősorban filmrendezőként tartunk számon. Hogyan történt ez a leegyszerűsítés?
− Gyerekkorban a rendelkezésre álló eszközök még nyilván korlátozottak, így amellett, hogy a születésnapi zsúrokon színházi előadásokat rendeztem, már hétéves koromban elkezdtem írni. Nem tudom, lesz-e valaha olyan kemény borítójú könyvem, mint amit akkor készítettünk édesapámmal hullámpapírból. Aztán ahogy múlt az idő, egyre tágult a világ, egyre több lehetőséget láttam az önkifejezésre, és azt érzem, hogy a film a legkomplexebb ezek közül. Ennek több oka is van, de talán a legfontosabb, hogy közösségi művészet. Nem hiszem, hogy alkalmas lennék olyan munkára, amely arra predesztinál, hogy egy életen át egyedül üljek egy szobában. Szükségem van más emberek társaságára, arra, hogy másokkal együtt gondolkodjam, hogy együtt tudjunk létrehozni valamit, hogy az ő ösztöneik, tudásuk gazdagítsa azt, aminek a körvonalait én álmodtam meg.
− Minden filmed saját ötletből, saját forgatókönyvből készül. Nem érdekelnek az adaptációk vagy más forgatókönyvek?
− Ha megtalálna egy olyan könyv, amellyel tudok azonosulni, nagyon szívesen dolgoznék más forgatókönyvéből. Ilyen még nem volt. Természetesen kikérem mások véleményét, megvannak az embereim. Hivatásos, vagy éppen csak ösztönösen jó érzékű dramaturgok, barátok. Az adaptáció más kérdés, vannak olyan könyvek, amelyeket szívesen megcsinálnék. Van egy egészen konkrét is, de hogy ebből igazán legyen valami, előbb az adaptálás jogi hátterét kell rendezni. Az első lépés ugyanis – mielőtt akár egy sort is leírunk –, hogy felmérjük: egyáltalán megvásárolható-e a könyv. Tapasztalatból mondom, mert mondjuk Móricz Pillangóját nagyon szerettem volna megcsinálni, találtam is hozzá producert, akivel beadtuk volna a pályázatot, de kiderült, hogy már foglaltak a jogok. Szóval résen kell lenni.
− Hogyan aránylanak egymáshoz a megvalósult és a meg nem valósult terveid?
− Végigviszem, amit kitalálok. Vannak olyan terveim, amelyekre nem kaptam eddig támogatást, de ezek folyamatban lévő ügyek. Úgy még nem jártam, hogy valami nagyon bennem ragadt volna.
− Akkor is megcsinálod a filmjeidet, ha pénz nélkül, szívességekből kell nekiállnod. Hogyan készülhet el egy film nulla forintból?
− Erről azért nehéz egyértelműen és világosan fogalmazni, mert a néző általában azt sem tudja elképzelni, hogy hova megy a több száz millió forint egy filmben. Nagyon sok ilyen beszélgetésem volt, ami arról szólt, hogy felfoghatatlan, mire kell ennyi pénz. Ilyenkor az ember persze elkezdheti magyarázni, hogy a stáblistán hányan vannak, és ők mind dolgoznak, pénzt keresnek. Meg hogy egy filmet nem egy hét alatt forgatnak le, hanem két hónap alatt, és utána van még egy jó féléves procedúra, de már a megelőző időszakban is nagyon hosszú az az idő, amíg elkészül a forgatókönyv, összejönnek a producerek, támogatás. A néző természetesen nem gondol bele, hogy mennyi munkával jár egy filmet elkészíteni. És ez így is van jól. De ehhez képest, ha azt mondom, hogy semmiből készült el a film, akkor az emberek csak megvonják a vállukat. Ezt értelmezni igazán csak a szakmán belül tudják. Pénz nélkül filmezni nem olyan dolog, amire büszkének kellene lenni. Nem volna szabad pénz nélkül filmet csinálni, sőt épp azt kellene elérni, hogy helyrerázódjon a finanszírozási rendszer, hogy készüljenek magyar filmek, és olyan költségvetésből, amely megteremti a lehetőségeit annak, hogy az alkotás színvonalas legyen. Mert a technikai feltételek megléte nélkül a tehetség önmagában elég kevés. Megkötöttem ezt a kompromisszumot, forgattunk állami támogatás nélkül, de ez nem azt jelenti, hogy egyetértek a metódussal.
− Eddig jórészt kisjátékfilmeket készítettél. A kisfilmek általában nem vonzanak nagy közönséget, és az alkotókat is kevesen ismerik. Hogyan tekintesz ezekre a munkákra?
− Azzal azért ellenkeznék, hogy nem vonzanak nagy közönséget. Egyik kisfilmemet több mint 100 ezer ember látta a neten, ami szerintem csodálatos szám. A kisjátékfilmnek megvan a helye, az internet erre nagyon jó fórum. Valóban sokan használják ugródeszkának, én viszont nem. Ha kimondottan azért csinálsz kisjátékfilmet, hogy továbbléphess vele, akkor fesztiválfilmet kell csinálnod. A fesztiválfilmeknek van egy receptjük, amit nagyjából lehet tudni: lehetőleg kevés szöveggel, eredeti formanyelvvel, csattanóra épülő dramaturgiával kell összerakni őket. Ha viszont készítesz egy kisfilmet öt szereplővel, akik beszélgetnek egymással, az nem lesz zajos fesztiválsiker, viszont nagyon jó gyakorlat. Én ezt az utat választottam, a gyakorlást, és a kisfilmekkel rengeteget tanultam. Nagyon tudatosan járok egy utat, amelynek végén a nagyjátékfilm áll. Én ebben meghatároztam állomásokat, ezeken az állomásokon megyek végig. Ez is egy válasz arra, hogy miért vágok bele pénz nélkül: mert mindegyik kisjátékfilmmel célom volt, és mindegyikből nagyon sokat tanultam. Most már azt gondolom, hogy félelem nélkül vállalhatok nagyobb lélegzetvételű munkát.
− Nagyon fontos neked, hogy megcsináld a nagyjátékfilmedet?
− Nagyon fontos. Nem könnyen tudok ahhoz fogható jó érzést mondani, mint amikor forgatunk. Ha nem csinálhatnék többé filmet, összeomlanék. Olyan, mintha valaki azt mondaná neked, hogy nem lehetsz többé szerelmes. Ebben az esetben minimum partizánnak kellene állni, mert talán még a szabadságharc az, amiben ennyi a szenvedély.
− Készítettél dokumentumfilmet is, Ammen címmel. Egy rendkívül szegény település, Szatmárcseke roma lakói és a baptista vallás különös találkozásáról van szó benne. A dokumentumfilm hét év alatt készült el, sőt egyszer már bemutattátok, majd újra nekiálltál. Hogyan történt ez?
− Először egy főiskolás vizsgaanyag készült el egy cigány közösségről, amelynek tagjai felvették a baptista vallást. Egy állapot lenyomata volt ez a riport, és közel sem volt egyértelmű, hogy folytatom a történet dokumentálását. Aztán egy évvel később visszamentem a faluba, beszélgettem a szereplőimmel, és úgy éreztem, hogy végbementek olyan változások, amelyek miatt érdemes lenne nyomon követni, hogy mi történik velük évről évre. Idővel összeállt egy anyag, jóval bővebb, mint az első verzió, és kíváncsi voltam a véleményekre. Csináltunk egy vetítést, amely megerősített abban, hogy ezzel érdemes tovább foglalkozni. Találkoztam egy producerrel, Huszár Viktorral, aki azt mondta, áll elébe annak, hogy a filmet folytassuk, és méltó befejezése legyen. Hét év után készült el végül a mostani, 55 perces verzió; ennek a bemutatójára készülünk.
− Hogyan fogadtak benneteket a faluban?
− Elsőre nagyon nyitottak voltak, engem ilyen szeretettel nem fogadtak még sehol, mint itt, a cigánysoron. A hét év alatt nyilván voltak olyan pillanatok, amikor távolságtartóan fürkésztek, hogy vajon mit is akarok tőlük. De ezeket megbeszéltük, és el tudtam nekik magyarázni, hogy miért fontos ez a film. Konfliktusok voltak, de inkább az ott élők egymással való konfliktusai derültek ki. A film olyan problémákat hozott felszínre, amiről ők, az ott lakók nem feltétlenül beszéltek volna, ha nincs a forgatási helyzet. Azt gondolom, hogy nekik is jót tett a kibeszélés. Nagyon sokat segített nekem a szatmárcsekei református lelkész, Tiba Zsolt, aki a konfliktushelyzetekben mindig mellettem állt, és neki köszönhetem, hogy nem futamodtam meg egy-egy nehezebb pillanatban.
− Hogyan foglalnád össze, miről szól a film?
− Emberi sorsokról szól. Annak ellenére, hogy úgy fémjelezzük, mint egy vallási témában készült filmet, sokkal kevésbé van köze a valláshoz, mint ahhoz, hogy akadnak emberek, akik kívülállónak érzik magukat. Azt éreztetik velük, hogy kívülállók, pedig egyáltalán nem szeretnének azok lenni, sőt! Ennek a problémának a megoldására keresték a választ, találták a vallást. Az évek azt igazolják, hogy valami abban a kis faluban valóban elindult. Jó volna tanulni ezektől az emberektől, mert ők nem leírt tanulmányok soraiban bújnak meg fél torz profillal, nemcsak frázisokat puffogtatnak, hanem igazán akarják és teszik is a változást.
Az Ammen című dokumentumfilm megtekinthető május 2-án 19.00 órakor a Toldi moziban. A film után 20.00 órakor kerekasztal-beszélgetést tartanak Szabó Szonja rendező, Szenczy Sándor baptista lelkipásztor, a Baptista Szeretetszolgálat Alapítvány vezetője, György Péter esztéta, az ELTE Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetének igazgatója, valamint Tiba Zsolt református lelkész részvételével. A beszélgetés moderátora Veiszer Alinda televíziós műsorvezető lesz.
A vetítés és a program ingyenes, de regisztrációhoz kötött. Regisztrálni ezen a címen lehet!
