"Kislányok fényképei. Ránézésre 12-15 évesek. Az arcuk általában komoly, de legalább átszellemült. Alig akad, aki mosolyog. "

lorem iposum dolor

Praesent suscipit aliquam urna. Praesent et velit lorem. Fusce id ligula odio. Aenean feugiat ante ut sapien fermentum mollis.
rendben
 
 

A világ legdrágább kislánya

Kislányok fényképei. Ránézésre 12-15 évesek. Az arcuk általában komoly, de legalább átszellemült. Alig akad, aki mosolyog.

A világ legdrágább kislánya című, március 23. – április 24. között a Próféta Galériában megtekinthető fotókiállítás Miina Savolainen finn szociális munkás és fotóművész képeiből készült. Amikor Miina 1998-ban elkezdte a projektet, csupán egyetlen célja volt: hogy a Helsinki Hyvönen Gyermekotthonban nevelkedő fiatal lányokban elindítson valamit. Akármit. Hogy kizökkentse őket abból az érzelmi bénultságból, amelyben a családjukban és egyéb környezetükben elszenvedett sérelmek miatt éltek. „Nagyon fiatal voltam, szociális munkásként és fotósként egyaránt tanuló, de azt tisztán éreztem, hogy a szokásos oldási technikák náluk nem válnak be. Én pedig valahogy tudatosítani akartam bennük dolgokat... például, hogy mindaz, ami velük történt, nem az ő hibájuk. Azt akartam, hogy olyan gyönyörűnek lássák magukat, amilyennek én őket” – mondja a művésznő, aki egyébként maga is olyan, mint egy tündér valami skandináv meséből a hosszú, aranyszőke hajával, karcsú termetével és napfényes mosolyával. Neki valóban könnyű elhinni, hogy mindenkiben a szépet, az érdekeset keresi: a kiállítás megnyitója előtt minden belépőt személyesen üdvözöl, kezet fog a vendégekkel, és bemutatkozik nekik. A megnyitó szövegének egy részét mind ő, mind a finn nagykövet, Pasi Tuominen magyar mondatokkal fűszerezi, sőt Miina még egy extra meglepetést is tartogat: tört magyarsággal, de végtelenül bájosan dalolja el a „Debrecenbe kéne menni” kezdetű dalocskát. Az egész alkalomban nyoma sincs az ilyenkor szokásos feszengésnek, a látogatók halkan beszélgetve sétálnak vagy csendes megrendüléssel állnak a képek előtt, Miina mindenkire ráragyog, aki csak elhalad mellette, és készségesen válaszolgat az érdeklődőknek.

 

 

Pedig ezt a projektet megvalósítani minden lehetett, csak nem egyszerű. Miina bólogat: „A fényképezőgép volt a közvetítő közeg, mert az első időszakban a szemembe se voltak hajlandók nézni. De nem néztek senki másra sem, egymásra sem, tükörbe sem nagyon. Hamar megértettem, hogy az is kevés, ha leülök velük beszélgetni, mert szavakkal nem lehetett hatni rájuk: már nem hittek a szavaknak. Akkor határoztam el, hogy kalandot csinálok ebből az egészből, és megkértem őket, vigyenek el a kedvenc helyeikre, mondják meg, milyen ruhában, milyen környezetben, hogyan látják magukat az álmaikban.” Munka közben pedig Miina ráébredt, hogy ez hiányzott a lányoknak leginkább, az a mértékű figyelem és törődés, amelyet a családjuktól és a barátaiktól kellett volna megkapniuk – ehelyett azonban egy szőke fotóművészt adta meg nekik. Nagy tanítás volt ez neki is. „Az otthonban mindig csak a problémákon és a megoldandó feladatokon keresztül láttuk ezeket a gyerekeket, a fényképek által viszont feltárult előttem az ő saját kis világuk, és megtiszteltek azzal, hogy egy rövid időre beengedtek oda. Előtte csupán nagyon szomorú gyerekeknek láttam őket, a fotózás során viszont a szemem előtt nyíltak ki, és kezdtek kapcsolatot teremteni velem és a világgal. Csodálatos volt, hogy végigkísérhettem ezt, az életem részei lettek.” Amikor arra kérem, idézzen fel néhányat a kedvenc pillanatai közül, zavartan elmosolyodik, és egy pillanat alatt ezernyi érzelem fut át az arcán. „Az összes kép történetként jelenik meg a fejemben, mindegyik mögött rengeteg kaland és munka van, és persze sok-sok titok is, a mi közös titkaink a lányokkal. De például hatalmas élmény volt megközelíteni azokat a helyeket, amelyeket helyszínnek jelöltek ki: körbejártuk egész Lappföldet, törtettünk olyan sötét erdőben, ahol az orrunkig se láttunk, mert csak a homlokunkra erősített lámpák adtak egy kevéske fényt.

 

 

Paula képsorozata egy elhagyatott házban készült, ahová az ablakon keresztül másztunk be, és döbbenten láttuk, hogy mintha megállt volna az idő: az egykori tulajdonosok mindent hátrahagytak, harminc éve semmit nem mozdított ott emberi kéz. Petra pedig, aki a legkisebb volt a projekt kezdetekor, mindössze 9 éves, szárnyakat és téli képeket kívánt, mert »a nyár nem az ő műfaja«. Milla bokáig vízben sétálós képeinek ötletét az ő egyik álma adta, amelyben a vízen járt. A fotózáson én nyakig álltam a vízben, ahol azonban ő járkált, csak 10 centi mély volt a tó, mondtam is, hogy ez hihetetlen, mintha nekünk találták volna ki. Petra is velünk jött, amikor ezt fotóztuk, végig csónakban evezett körülöttünk, de nem állítottam le, mert olyan ügyes volt és annyira élvezte. Viszont az akkori képekből egy sem lett használható, mert mindegyiken rajta volt ő is, valami furcsa árnyékformában.” Milla, a kiállítás plakátján lévő csodaszép, vörös, koronás kislány egyébként sem állt könnyen kötélnek, az elején egyáltalán nem akarta, hogy bárki is lefotózza, később azonban maga szabta meg, hogy őszi képeket akar, és a koronát is ő hozta. Ez a tárgy nagyon fontos volt neki, csekély kis személyes értékeinek egyike, azzal pedig, hogy a fotó részévé akarta tenni, lassan arra bátorította a többieket, hogy ők is meg merjék osztani álomképeiket a fotóművésszel. „Akkor már meg akarták mutatni mindazt, ami fontos nekik” – mondja még mindig elérzékenyülve Miina.

 

 

A lélegzetelállító koncepciókon és magának az ötletnek a szépségén túl talán ez a kiállítás legnagyobb erénye: minden képről egyértelműen sugárzik, hogy nem öncélúan, nem a fotós zsenijének csillogtatására készültek. Ezek a fotók bizonyítékok: bizonyítják a világ, és ami még fontosabb, a rajtuk látható kislányok számára, hogy csupán az életkörülményeiből nem ítélhető meg egyetlen ember sem a környezete, sem saját maga által. Hogy még ha nehéz és kitartó munka szükséges is hozzá, mindenkiről készülhet olyan kép, amelyen gyönyörű, csak kellő figyelmet és türelmet kell kapnia. Míg végigsétáltam a képek között, az a mondat zakatolt a fejemben, amelyre a The Help című filmben az afroamerikai házvezetőnő tanítja a gondjára bízott szöszke kislányt: „You is kind, you is smart, you is important.”

Kalapos Éva Veronika Kalapos Éva Veronika cikke 2013. április
Lepje meg üzleti partnereit, családtagjait egy különleges, személyre szóló ajándékkal.