A kétkezi iparosként dolgozó id. Keskeny Árpád 1988-ban egy kis nyomdának adta bérbe a családi házuk melléképületét. A vállalkozás azonban döcögött, és hamarosan felajánlották neki, hogy vegye át az akkor mindössze 4-5 fős csapat irányítását. „Édesapámnak az alapoktól kellett beletanulnia a nyomdaipari szakmába, ami a kitartásának és a szorgalmának köszönhetően elég gyorsan ment” – meséli a céget ma irányító ifj. Keskeny Árpád, ügyvezető igazgató.

A történet azóta igazi sikersztorivá nőtte ki magát: ma már 530 embernek adnak munkát, és a világ legnagyobb luxusmárkái számára szállítanak egyedi csomagolástechnikai megoldásokat. Világcégek rendelnek tőlük egyedi csomagolástechnikai megoldásokat. A világraszóló siker mellett legalább ennyire izgalmas kérdés, hogy miként lehet spontán generációváltást végigvinni, kezelni a családi konfliktusokat, és hogyan lehet megtanulni kezelni a mindezzel járó stresszt?

 

2004-ben volt egy nagyobb beruházásuk, amivel a klasszikus nyomdaipari termékek mellett nyitottak a csomagolástechnika felé is. Ez olyannyira helyes döntésnek bizonyult, hogy ma már ez utóbbi a fő profiljuk. Megérezték az online világ térhódítását, a Gutenberg galaxis alkonyát?

 

2004-ben már lehetett látni, hogy a hagyományos nyomtatott média nem feltétlenül marad növekedési pályán, de ez akkor még nem volt evidencia. Nem is feltétlenül ez volt a motiváció, inkább az, hogy szerettünk volna egy második lábat „növeszteni”. Történjen bármi is a piacon, ne egy iparág konjunktúrájától függjön a sikerességünk.

Közben az édesapja helyét apránként Ön vette át. Amikor egy alapító apa átadja a fiának a családi üzlet vezetését, az óhatatlanul is konfliktusokkal jár. Önök hogyan menedzselték az átmenetet? Volt terv, bevontak esetleg egy külső szakembert, aki megfelelő mederben tartotta a váltást?

 

Sokkal inkább beszélhetünk spontán folyamatról, és ennek megfelelően nem volt határnaphoz kötött átadás. Ez olyannyira így van, hogy édesapám a mai napig kiveszi a részét a munkából. Ha úgy teszi fel a kérdést, hogy az alapító mennyire készülhet fel erre, akkor azt válaszolom, hogy az én édesapám sokkal inkább ösztönös, intuitív döntéseket hoz, így a generációváltást sem tervezte meg. Sok konfliktussal járt, és mindkettőnk részéről komoly türelmet, kitartást igényelt, nem volt könnyű menet. Ám a viták sosem eredményeztek olyan mély törésvonalakat, amelyek veszélyeztették volna a sikert. Visszatekintve úgy látom, hogy tízből nyolcan elvéreztek volna azok közül, akik a mi módszerünket választották volna a generációváltás megvalósítására.

A spontaneitás miatt?

 

Igen. jobb, ha van egy erre kidolgozott terv.

Miként néz ki ma az együttműködés apa és fia között?

 

Operatív ügyekben teljesen önállóan járok el, konkrét megrendeléssel vagy ügyféllel kapcsolatban nagyon ritkán beszélgetünk egymással. Tulajdonostárssakként viszont nem kérdés, hogy minden nagyobb lélegzetvételű beruházást megbeszélünk. Érdekes, hogy korábban a kisebb – a forgalmunkhoz képest szinte jelentéktelen – ügyekben zörrentünk össze, a nagyobb dolgokban jellemzően egyetértettünk.

Tudna az előbbire példát mondani?

 

Édesapám gyakran másképpen látta az általam szükségesnek tartott létszámbővítéseket, például a marketing vagy a HR osztály szerepét.

Ez egy generációs dolog?

 

Ez is benne van, de több tényező együttes hatásáról van szó. Sok múlik azon, hogy hol és miként szocializálódott valaki. Akinek nagyvállalati háttere van, annak nem kell magyarázni a fentieket, de édesapám másképpen nőtt fel és dolgozott évtizedeken át. De ezzel együtt a mai napig is nagyon hasznosak, megfontolandók az ő meglátásai, amikor például aggódik a közvetlenül nem termelő részlegek bővülése miatt. A meglátásai visszahúzzák az embert a földre. A józan ész kincset ér, nem szabad és nem is lehet figyelmen kívül hagyni ezt az aspektust. Hálás vagyok az édesapámnak ezekért az észrevételekért. Azt már nekem kell eldöntenem, hogy mit és hogyan fogadok meg ezekből a tanácsokból.

Tavaly 18 milliárdos éves forgalmat értek el, feltételezem, édesapja büszke Önre.

 

Igen, ez így van, de az már egy másik kérdés, hogy ezt miként éljük meg. Van, aki otthonról hozza azt a képességét, hogy megéljük a dolgokat és örüljünk a jónak, és van, aki nem. Mindenesetre tanulható, hogy mennyire látjuk meg a jót a mindennapi dolgokban

IFJ. KESKENY ÁRPÁD

„Merj nagyot álmodni! Ez mindig jellemző volt ránk. Volt bátorságunk kimozdulni a hazai keretek közül, mert a kezdetektől hittem abban, hogy a világban is versenyképesnek kell lennünk.”

és vesszük észre a fejlesztendőt. Ezen a téren is van még hova tökéletesednünk, de az is igaz, hogy az elégedetlenséget, a maximalizmust be lehet csatornázni abba a törekvésbe, hogy továbbhaladjunk az úton. Természetesen látom, hogy a sikerek jobb, mélyebb megéléséhez kellenének a tudatos megállások, de ezeket rendszeresen elmulasztom. Ez is egy hozott, családi minta.

Ez a maximalizmus összefügg azzal, amit pár éve nyilatkozott, mely szerint a nemzetközi piacokat kell szem előtt tartaniuk, ami szinte korlátlan, és a határ a csillagos ég?

 

Azt gondolom, hogy ebben van igazság.

Mire a legbüszkébb?

 

Az egyik mindenképpen az, hogy néhány éve elindultunk egy nagyon speciális gyártástechnológia irányába, ami azt jelenti, hogy az egyedi automatizációinkkal sikerült a világ legnagyobb cégeinek beszállítójává válnunk. A szerződéseink értelmében nem nevezhetjük meg a vevőinket, de a legnagyobb presztízsű, luxus fogyasztási termékeket gyártó vállalatoknak szállítunk csomagolási megoldásokat. Ezeknek már nem sok köze van a hagyományos nyomdagépekhez; célgépeket tervezünk, gyártunk. Olyanokkal, amelyekkel Európában sok esetben egyedülállóak vagyunk. Továbbra is nyomdászok vagyunk, de épp most véglegesítünk egy szerződést, amelynek értelmében egyedi gépeket értékesítünk immár az Egyesült Államokba is. A határ a csillagos ég, de a tengerentúli piacokra egyelőre „csak” ebben a formában lépünk be.

A családi ebédeknél szakmáznak? Van erre szabályuk vagy ez is inkább spontán alakul?

 

Jelenleg nincs keret a beszélgetés mederben tartására, de nem lenne ellenemre, ha majd egyszer az én vagy a tulajdonostárs nővérem gyerekei szabályoznák mindezt. Én azt látom, hogy az üzlet megterheli a családi viszonyt. Az igazsághoz tartozik, hogy valójában nem tudom, milyen egy olyan hagyományos apa-fia viszony, amely nincs megterhelve üzleti aspektussal.

Mekkorák a gyerekek?

 

Az enyémek 12, 14 és 16 évesek, a nővéremé 18 és 20.

Van terv a majdani átadásra? Vagy inkább hagyják, hogy élvezzék a tini életüket és majd kialakul a jövőre vonatkozó elképzelésük?

 

Öt lányról van szó, de ezzel együtt lassan valóban időszerű ezen gondolkodni. A legnagyobb lányom most nyáron már belekóstolt az üzem működésébe, és tervem, hogy valamennyien megismerjék a nyomda életét valamilyen szinten. Nekem sem volt egyértelmű utam a nyomdaiparba, és majd ha látom a gyerekek részéről az igényt vagy a logikus belátást, ami nálam apránként alakult ki, akkor támogatni fogom őket ebben a döntésükben, de abban is, ha más felé vennék inkább az irányt. Hamarosan 50 éves leszek, és egyelőre nem tervezem átadni a vezetést és a tulajdont sem. A célom inkább az, hogy egy olyan jól működő menedzsmenttel rendelkező céget hozzak létre, ahol az operatív

IFJ. KESKENY ÁRPÁD

„Azt akarom elérni, hogy a vállalat működése ne függjön túlzott mértékben egyetlen személytől, jelen esetben tőlem. Ez a racionális működés része kell, hogy legyen, valamennyiünk – vagyis a család és az alkalmazottak – érdekében.”

vezetés feladatai kevésbé határoznák meg a napjaimat, és ennek van egy, a gyerekekre vonatkozó szála is: lehetővé akarom tenni számukra, hogy inkább tulajdonosi szerepet töltsenek be. Mindez megkönnyíti a családi üzem továbbadhatóságát. Ugyanúgy, ahogy én is próbálok jó gazdája lenni az édesapámtól kapott üzemnek, úgy nekem kutya kötelességem arra is figyelni, hogyha velem valami történne, akkor a cég képes legyen tovább működni, fejlődni. Jelenleg 530-an vagyunk, és már most is van egy olyan felsővezetői réteg, amit tovább tudok fejleszteni – legalábbis ez a cél – olyan színvonalra, hogy nélkülem is képes legyen vinni a céget. 

És mi lenne, ha egyszer csak bekopogtatna egy szakmai befektető és azt mondaná, hogy ad egy nagyvonalú ajánlatot a cég egészére, és onnantól a Bahamákon nyaralhatnának?

 

Három havonta egyszer biztosan érkezik egy megkeresés. Ezeket udvariasan, de határozottan elutasítom.

Van hobbija?

 

Sportolok. A saját testsúlyos mozgásformák és az országúti kerékpározás segít kikapcsolódni, de tudom, hogy amikor a feleségem majd olvassa ezeket a sorokat, meg fogja kérdezni, hogy miért hallgattam el, hogy a stresszkezeléssel problémáim vannak. Az önfejlesztés feladata – de tekinthetjük ezt kihívásnak, lehetőségnek is –, még bőven előttem van. Nyilvánvaló, hogy az elmúlt évtizedek intenzív időszakában nagyon kevés idő jutott az önfejlesztésre, és ez az édesapámnak még kevésbé adatott meg.

Szakmai tudásra vagy a vezetői képességekre céloz?

 

Utóbbira. Ideértem például a különféle vezetői rendszerek megismerését, esetleg külső szakemberek bevonását is. Ma már látom, hogy ezt a munkát már 30 éves korom körül el kellett volna kezdenem.

Ez egy hasznos tanács. Mit javasolna még a családi vállalkozások alapító-vezetőinek?

 

Merj nagyot álmodni! Ez mindig jellemző volt ránk. Volt bátorságunk kimozdulni a hazai keretek közül, mert a kezdetektől hittem abban, hogy a világban is versenyképesnek kell lennünk. Európában kell a legjobbnak lennünk és nem csupán Magyarországon. Kötelező nemzetközi keretek között gondolkodni. Emellett, ahogy említettem, az önfejlesztést sosem késő elkezdeni, és kell egy kidolgozott menetrend a generációváltás levezénylésére. Mindezzel együtt büszke vagyok rá, még ha rögös volt is az út, ezt együtt jártuk be, megőrizve a család és a vállalkozás integritását. Hiszem, hogy sok jó év van előttünk.