Az Oscar-gála megkérdőjelezhetetlenül napjaink legnagyobb és legcsillogóbb médiaeseményei közé tartozik. A filmvilág Olümposzán tanyázó hollywoodi sztárok éves seregszemléje több mint 200 ország tévéképernyőjén követhető élőben, nézettsége egyes források szerint az utóbbi években már az egymilliárd fős bűvös határt is megközelítette.

Ennek fényében korántsem meglepő az a gyanakvással és félelemmel vegyes hódolat, amely az álomgyár berkeiben övezi a díjat. Az Oscar ugyanis valóban élet és halál ura Hollywoodban: egy csapásra felvirágoztathat hanyatlóban lévő karriereket, méregdrága produkciókat menthet meg az utolsó pillanatban a csúfos bukástól, tönk szélére sodródott stúdióknak is adhat új lendületet.

Az Oscar-láz hónapokkal a gálát megelőzően eluralkodik a film fővárosán. Az esélylatolgatások, menetrendszerűen érkező botrányok és válogatott pletykák már ősszel beindulnak, és ezzel egyidejűleg szép lassan felpörögnek a stúdiók hihetetlenül találékony marketinggépezetei is, melyek az Akadémia becses tagjait hivatottak előzékenyen eligazítani a díjra méltó alkotók és filmek kérdéskörében.

Ez a felfokozott figyelem és világraszóló felhajtás azonban korántsem jellemezte kezdetektől az Oscar-díjátadót. Átlagos hollywoodi bankettként indult annak idején. Bizonyára kevesen gondolták volna akkoriban, hogy ez a derűs érdektelenség közepette zajló családias kis rendezvény a világ egyik legjelentősebb médiaeseményévé fog nőni.

Bankettből világszenzáció

1929 májusában járunk a Hollywood Roosevelt Hotel báltermében. Az asztaloknál mintegy 270 színész és filmszakember iszogat, arra várva, hogy kollégáik végére érjenek kissé bő lére eresztett beszédeiknek, és megkezdődhessen az Oscar történetének első díjátadó ünnepsége - melyet ekkor még senki sem hív így. A híres becenév csak a következő évtized folyamán terjed el, a többszörös díjazott Bette Davis elszólása nyomán, miszerint a kopasz kis aranyfigura borzasztóan emlékezteti Oscar nevezetű ex-férjére.

A teljes cikk a La femme 2013. téli számában olvasható.