Elismerik őket itthon és külföldön egyaránt. Két-két alkotó ember, egymás társai a szó legszebb értelmében. Beszélgetőtársaim: Nagy-Kálózy Eszter és Rudolf Péter színművész, Cseke Eszter és S. Takács András dokumentumfilmes újságíró, az On The Spot alkotói.
Zétényi Lili: A beszélgetés előtt olvasgattam rólatok, és azt gondoltam, de jó, végre négy boldog ember! Aztán láttam, hogy Andráséknak azt mondta valahol egy külföldi újságíró, nem tudom, milyen kontextusban, hogy „you lucky bastards”. Hogy szerencsés gazfickók vagytok.
Cseke Eszter: Bangkokban mondta egy CNN-riporter.
S. Takács András: Amikor kiderült, hogy mi arról forgatunk, amiről szeretnénk, ami minket érdekel.
Zétényi Lili: Párhuzamként rögtön adja magát a Szerencsés Dániel, amikor megismerte Pétert az egész ország. Hány éves voltál akkor?
Rudolf Péter: Huszonkettő. Előtte a Cha-cha-cha, aztán a Szerencsés és a Jób lázadása – kölyökképemnek köszönhettem. Mázli.
Zétényi Lili: Eszter, neked mi volt a Szerencsés Dánieled?
Nagy-Kálózy Eszter: A Csinszka.
Zétényi Lili: A rendező, Deák Kriszta rögtön benned gondolkodott?
Nagy-Kálózy Eszter: Az első indulásnál nem, de talán akkor még nem is voltam főiskolás. Aztán kiderült, hogy Kriszta gyermeket vár, tehát legalább egy évet várni fog a film indításával. Amikor újra belekezdett a forgatásba, pontosan nem tudom, milyen okból, de egy főiskolást keresett. Egyik filmes óránkon ott ült, nézte, hogyan dolgozunk, én akkor még semmiről sem tudtam, majd egy kis időre rá felhívott, és felkért, hogy játsszam el Csinszkát. Szerintem hihetetlen bátorság egy főiskolásra bízni egy ekkora szerepet. Hálás vagyok Krisztának ezért a döntéséért. Ezzel indult a pályám.
Zétényi Lili: Mit gondoltál akkor?
Nagy-Kálózy Eszter: Én mindig filmezni akartam, nekem a színészet eredetileg a filmezést jelentette. Az, hogy ilyen fiatalon elkezdtem forgatni, nagyon nagy dolog, de nekem természetes volt. Elsősorban filmszínésznő szerettem volna lenni. A színház később jött, sok mindent kellett megtanulnom, hogy a színpadon is otthonosan érezzem magam.
Zétényi Lili: Nem voltál megijedve?
Nagy-Kálózy Eszter: Húszévesen kellett felépítenem egy karaktert 16 éves korától 40 éves koráig. Kriszta nagyon jól vezetett engem, és nagyon makacs, addig gyűrte a jeleneteket, amíg olyan nem lett, amilyet szeretett volna. Fantasztikus színészekkel dolgoztam együtt, én, kis fiatal kezdő, de csodálatosan fogadtak, és segítettek.
Zétényi Lili: Egyébként az is közös benntek, hogy mindannyian a színművészetire jártatok. Persze más-más szakra, más időben. Előtte már volt diplomátok?
Cseke Eszter: Néhány évig jogot tanultam, de abbahagytam.
Rudolf Péter: Találtunk megint egy közös pontot, mert eredetileg engem is a jogra vettek föl, de a katonaság után inkább a színművészetire mentem.
Nagy-Kálózy Eszter: Az én szüleim is szerették volna, hogy a jogra is jelentkezzem, biztos, ami biztos…
Cseke Eszter: Mindig a jogi kar a jolly joker!
Nagy-Kálózy Eszter: Ez is egy lehetséges út volt. De én akkor azt mondtam a szüleimnek, hogy fölösleges, mert én mindenképp színész leszek.
Zétényi Lili: Simán elfogadták?
Nagy-Kálózy Eszter: Anyukám is színésznő szeretett volna lenni, így végül én az álmai beteljesítője lettem. Apukám féltett, de én biztos voltam magamban, eltántoríthatatlan voltam, csak színésznek tudtam elképzelni magam.
Zétényi Lili: Mindegyikőtöké álomszakma. A színészet és az általatok művelt újságírás is. Azt csinálni, amit annyira szeretsz, annál nincsen szebb dolog. Eszter, András, jól láttam, hogy ti osztálytársak voltatok?
Rudolf Péter: Ez milyen osztály volt?
Cseke Eszter: Színművészeti egyetem, televíziós rendező, műsorvezető.
S. Takács András: …és a mi osztályunk tanult először dokumentumfilmezést is.
A teljes cikk a La femme 2014. téli számában olvasható.
