Vendégeim Molnár Marietta Laura, a Motiváció Alapítvány munkatársa, Leposa Edina hivatásos pilóta, Kern András Kossuth-díjas színművész, és Szilágyi Áron olimpiai bajnok kardvívó.
Kern András: Van valami kérdésed? Ha nincs, kezdem én. Én nem vettem észre, hogy valamit újrakezdtem volna. Úgy kerülhettem bele ebbe a beszélgetésbe, hogy volt tavalyelőtt egy gyomorvérzésem, idén meg belém raktak egy pacemakert.
Zétényi Lili: Azt nem is tudtam.
Kern András: Azt is belém raktak, igen. A gyomorvérzés után azt mondták, ne dohányozzon, ne igyon, ne igyon kávét, semmit ne csináljon. Úgy látszik, hogy megijesztettek, mert komolyan vettem, és be is tartom. Kávét ugyan iszom néha, mert szeretem, de otthon csak cikóriát. Lehet, hogy valamit én is újrakezdtem, csak nem vettem észre.
Zétényi Lili: De volt egy életformád, amelyen változtatnod kellett…
Kern András: Ez igaz. Most már nem iszom, nem cigarettázom. Elvagyok vele, látom, hogy lehet így élni, de egyáltalán nem tetszik nekem. Sokkal jobban szerettem inni, mint nem inni. És sokkal jobban szerettem cigarettázni, mint nem cigarettázni. Nehogy valaki azt higgye, hogy úgy érzem, hú, de jó most nekem, milyen jó egészségesen élni! Nem vagyok másnapos, nem köhögök, az igaz. De közben halálosan unalmasnak találom az életet, amit addig rendkívül érdekesnek találtam. Akik körülöttem vannak, mondják, de jól nézel ki, de jó, hogy már nem iszol, de jó, hogy nem cigarettázol, így majd egészségesebb leszel. Ez másoknak tetszik, de nekem meg egyáltalán nem tetszik. Na, most beszéljen más.
Zétényi Lili: Marietta, mi a te történeted?
Molnár Marietta Laura: Huszonhárom évesen leestem egy tetőteraszról, eltört öt csigolyám és gyakorlatilag mindenem. A csigolya szétvitte a gerincvelőmet, és lebénultam. Az az egy perc, amely megváltoztatta az életemet, az esés volt. Az újrakezdés pedig, amikor azzal szembesültem, hogy így maradok.
Zétényi Lili: Ezt rögtön megmondták neked?
Molnár Marietta Laura: Megmondták, de nem tudtam elhinni. Hogy huszonhárom évesen kerekes székes leszek? Én?! Olyan nincs! Elmúlik, ha nem ma, majd holnap vagy egy hét múlva. Két és fél, három év után fogtam fel, hogy nem múlik el, és így maradok. Ez 2007 szeptemberében történt, több mint hat éve vagyok így.
Zétényi Lili: Azóta kiderült, hogy ki volt a hibás, hogy történhetett?
Molnár Marietta Laura: Még mindig nincs meg, hogy ki a felelős. Nem volt megfelelő magas a korlát és egy hangfogó lepel volt alattunk kifeszítve. Annak alul rögzítve kellett volna lennie, de nem volt.
Kern András: Nekitámaszkodhattál a korlátnak?
Molnár Marietta Laura: Valahogy nekidőlhettem, de nem emlékszem rá. Három napra nem emlékszem utána. Nekem az az utolsó kép, hogy ott vagyok a barátaimmal, utána pedig az, hogy a kórházban kinyitom a szemem, és tudom, hogy le vagyok bénulva. Látom a plafonon a lámpákat, és egy nő elmondja, hogy mi történt.
Leposa Edina: A barátaid hogy vészelték át? Gondolom, nekik sem lehetett egyszerű.
Molnár Marietta Laura: Akik látták, azok közül egy sráccal azóta sem találkoztam. A másik bekísért a kórházba, és végig mellettem maradt. Most már nincs mellettem, de ez nem az ő hibája. A balesetem előtti baráti körömből nagyon kevesen maradtak meg.
Zétényi Lili: Vajon miért?
Molnár Marietta Laura: Nem az ő hibájuk, vagy nem csak az övék. Voltak, akik egyszerűen képtelenek voltak bejönni hozzám. Később aztán annyira más irányba ment el az életünk, hogy elveszett a közös nevező, ami megvolt öt-hat évvel ezelőtt. A baleset után hazaköltöztem a szüleimhez Mezőkövesdre. Akkor még tényleg azt hittem, hogy helyrejövök. Napi nyolc óra gyógytorna és fizioterápia volt az életem két és fél éven keresztül, be akartam bizonyítani, hogy helyrejövök, hiába mondta mindenki, hogy ez kizárt dolog.
A teljes cikk a La femme 2014. tavaszi számában olvasható.
