A természetes test: fikció?

Hogyan tanulunk meg a testünkben élni, hogyan lehet felülírni a popkultúra ártalmas üzeneteit, és miért reménykeltők a fiatal nők?

Susie Orbach neve ismerős a gendertémákkal foglalkozók előtt. A londoni pszichoterapeuta páciensei közé nagyrészt olyanok tartoznak, akik elégedetlenek a testükkel.

2009-ben megjelent könyve, a Bodies (Testek) után nem hitte volna, hogy újra ír majd a testképről. Nem így lett, mert annyira foglalkoztatta, hogyan tekintjük a testet tárgyként, árucikként, mind nők, mind férfiak. Érdekelte, milyen szerepet játszik az emberi test a tömegkultúrában, a késő kapitalizmus idején. Kritikusan vizsgálja a popkultúra jelenségeit, témái közt találjuk a test iránti utálatot, az étkezési rendellenességeket, a fogyókúrák csapdáit és a plasztikai sebészetet. A természetes test fikció – állítja.

Azt, ahogyan a testünkről gondolkodunk, a családi körben tanuljuk meg. A legközelebbi hozzátartozóinkban tükröződnek a tágabb értelemben vett kultúra értékei: a szüleink nemcsak nevelnek minket, de ők is egy bizonyos kultúrában élnek, őket is egy bizonyos világlátás szerint nevelkedtek. Ők mutatják meg, hogyan lehet élni és érteni a testünket, hogyan viszonyoljunk hozzá.

TANULOM A TESTEM

Az évek múlásával tanuljuk meg, milyennek kell lennie egy testnek. Nem instrukciókat kapunk erre vonatkozóan, hanem abból tanuljuk meg, ahogyan viselkednek velünk, ahogyan viszonyulnak a testünkhöz. Kezdetben ez nagyon természetes: Orbach szerint nem lehet anélkül kapcsolatot kialakítani egy kisbabával, hogy ne kerülnénk testileg közel hozzá. Ahogyan megfogjuk, hozzáérünk, dédelgetjük, az mind nagyon természetes és személyes. Lehet. Mert mindez attól is függ, ki az, aki megfogja, megérinti, dédelgeti a babát.

Az én testem, az én váram

Le sem tagadhatnánk, mennyi figyelem irányul a testre: speciális diétákba kezdünk, méregtelenítünk, fitneszedzéseken próbálgatjuk teljesítőképességünk határait. Azt mondjuk magunknak, hogy azért tesszük, mert vigyázunk magunkra. Ép testben, ép lélek.

Holott ez nem ilyen egyszerű- állítja Orbach. Hiába az az üzenet, hogy a te tested, neked kell rá vigyázni, a te felelősséged, és semmi köze ahhoz, hogy mit sugall a társadalom. Sürgető késztetést érzünk, hogy úgymond megjavítsuk a testünket, hogy megmutassuk, szó szerint: megdolgoztunk érte, nem csak így kaptuk. A mozgás hasznát nem lehet vitatni, de hatalmas az a nyomás, amely a tömegkultúrából érkezik.

Egyrészt azt az üzenetet kapjuk, hogy a testünk a legfontosabbat árulja el rólunk: kik vagyunk, hogyan élünk, mire vágyunk, mire vagyunk képesek. Ezért kell díszíteni, edzeni, formálni. És van egy másmilyen üzenet is: tőled függ. Te tehetsz az egészségedért, mindegy, mit mond a társadalom. Ha vigyázol magadra, sportolsz és egészségesen táplálkozol, nem leszel beteg. Lehet, hogy igen, de valószínűleg elkerülöd. Olyan testeket gyártunk, amiről azt gondoljuk, hogy elég jók lesznek. Ezt a testet meg lehet venni- diétákkal, kiegészítőkkel, erőfeszítéssel. Miközben a tökéletes testtel – vagy amit tökéletesnek tartunk – a világon csak kevesen rendelkeznek- magyarázza Orbach.

Megváltoztak a normák

Hogy mit tartunk a testtel kapcsolatban természetesnek, az folyamatosan változik, és nehezen meghatározható. Az sem egyértelmű, hogy mit miért teszünk: azért, hogy összhangba kerüljünk a testünkkel, vagy éppen hogy legyőzzük a korlátait? – veti fel Susie Orbach. Az étkezési rendellenességről sincs tiszta képünk: a statisztikák nem adják vissza a valós helyzetet, mivel a normák megváltoztak. Egy fiatal lány, aki egész héten alig eszik, csupán a hétvégén engedi meg magának, hogy jóllakjon, nyilván nem kerül be számsorba, mert nem tartják viselkedését rendellenességnek.

A Guardian című napilapban írt cikkében azt írja, hogy a helyes testről alkotott képünk olyan ingatag, hogy a bizonytalan emberek saját testképüket azzal erősítik meg, hogy másokat – a kövéreket –, kevésbé értékesnek, kevésbé rátermettnek, munkára kevésbé alkalmasnak tartják. A kövér embereket önutálat miatt vetjük meg. Hogy miért utáljuk magunkat ennyire? Orbach szerit a válasz annyi: a testkép nagyon nagy üzlet. Nem véletlen, hogy a leggazdagabb emberek listjának harmadik, negyedik helyén szépség-vagy divatipar képviselője áll.

MESTERSÉGES TESTEK

Olyan testeket gyártunk, amiről azt gondoljuk, hogy elég jók lesznek. Ezt a testet meg lehet venni- diétákkal, kiegészítőkkel, erőfeszítéssel.

Pusztán a nagysága és a profit mérete nem teszi a két iparágat rosszá, de az nem helyes, hogy azon nyerészkednek, hogy az embereket elbizonytalanítják – véli Orbach –, hogy azt éreztetik velük, meg kell változtatni a testüket. A szépség kényszer lett és nem örömforrás. Arra buzdítanak, hogy folyamatosan fogyasszunk, hogy vágyainkat kielégítsük – ahelyett, hogy a vágyakat akár a kapcsolatokban, akár művészi formában élnénk ki. Nem a fogyasztást ellenzi Orbach, hanem azt, ahogyan a társadalomban azt a helyet vette át, ahol a vágy kifejezésének kellene helyet adni.

Hatalmas erő rejlik a reklámokban

Orbach résztvett az egyik kozmetikumokat gyártó cég valódi testeket népszerűsítő kampányában, és létrehozott egy oldalt AnyBody néven, ahol a nőket testük elfogadására bátorítja. Szorosan együttműködik a brit kormánnyal, hogy anyáknak segítsenek változtatni a testtel kapcsolatos attitűdjükön, hogy ne adják át szorongásaikat a következő generációnak. Mindezt azért, hogy a nők nek legyen elég önbizalma ahhoz, hogy megkérdőjelezzék és megváltoztassák a nőiesség és a szépség szűk, szigorú definícióját. Ehhez sok idő kell, ahogyan a környezetvédelmi mozgalmaknak is évtizedekre volt szükségük ahhoz, hogy beszivárogjanak elképzeléseik a közbeszédbe.

A 74 éves Orbach úgy látja, hogy az öregedés miatt egyre csökken a teste miatti szorongás. Mindenki személyes feladata, hogy elfogadja teste változásait és élvezni is tudja. Nem minden nőre érvényes, de a kutatások azt mutatták, hogy vannak, akik az évek előrehaladtával egyre jobban érzik magukat a bőrükben. Egyre felszabadultabban fejezik ki magukat és vállalják a véleményüket. Többé nem a test az, amit a legfontosabbnak tartanak megmutatni magukból.