Közel száz évvel ezelőtt valódi kalandor, Frederick Albert Mitchell-Hedges érkezett Belize dzsungeljeibe, eltemetett kincsek és misztikus ősi tárgyak után kutatva. A két világháború között régészként dolgozott, azonnal felismerhető védjegye pedig kalapja volt. George Lucas és Steven Spielberg mindig is tagadta, hogy egyetlen specifikus esemény és személy ihlette volna az Indiana Jones történetét, a régész mégis tökéletes jelölt a címre. Ahogyan a filmbeli hős, úgy Mitchell-Hedges is régészként kereste kenyerét, gyakran küzdött meg gonosztevőkkel, és ejtett rabul a női szíveket.
A kristálykoponya legendája
Bár Indiana Jones is kutatott a kristálykoponya után Peruban, valójában nem ő volt az első, aki az ősi tárgy nyomába eredt. A legenda szerint a koponya Közép-Amerikából, a mai Belize területéről származik, abból az országból, amelyet Mitchell-Hedges is felkeresett 1924-ben. A régész akkoriban igazi kalandor hírében állt, azt állította, hogy harcolt Pancho Villával a Mexikói forradalomban, Trockij után kémkedett a brit titkosszolgálat kérésére, és megtalálta az elveszett birodalmat, Atlantiszt. Útközben még megállt krokodilokkal harcolni, és félelmet nem ismerve birkózott tigriscápákkal. A leghíresebb felfedezése, bravúrja mégis a különleges hegyikristályból készült emberi koponya volt, melyet a csillogó törmelékek között pillantott meg a romos maja városban Lubaantunban, a mai Belize-ben. Régi legendákra hivatkozva azt állították, hogy a koponya halált hoz az ellenségekre, és ősi maja átokkal sújtja. Számos természetfeletti erőt tulajdonítanak neki: képes a színét változtatni, illatot és hangot kibocsátani. A szemüregre koncentrálva pedig állítólag hajdani embereket, épületeket lehet látni, a legkisebb légmozgásra is reagál.
Sokáig találgatások folytak a koponya eredetéről. Vannak, akik szerint Atlantiszból származik, űrbéli lények készítették, és gyógyító ereje van. Egy ősi amerikai legenda szerint 13 darab létezik belőle a Földön, melyek nélkülözhetetlen információkat őriznek az emberiség számára.
Persze mint általában, kiderült, a kristálykoponyákból is számos hamisítvány készült. Több egy kétes régiségkereskedő, Eugène Boban gyűjteményéből származik, aki számos ilyen és hasonló koponyát adott el. A British Museumban őrzött darab eredetét európainak minősítették, 19. századinak. A Mitchell-Hedges-féle eredeti koponya először fogadott lányához került, ma pedig a lány unokaöccse őrzi. Hogy Mitchell-Hedgesnek valójában hány kalandja volt, és hány csupán a képzelet szüleménye, nem tudni, de az biztos, hogy járt Belize-ben, és kutatott Lubaantun romjai között.
Az egzotikum kísértése
Belize, korábban Brit Honduras, kis ország, tele látnivalóval. A csodálatos trópusi vidéket hihetetlen növény- (200 fajta orchidea és mintegy 500 különböző faféle) és állatvilág (450 madár- és 124 emlősfaj) népesíti be. Ahogy az állati, az emberi populáció is igen változatos. A maják leszármazottain, szakállas amis férfiakon és kendős nőkön, rasztahajú karibiakon és a dél-ázsiaiakon kívül sokféle rassz él errefelé. Belize homokos, pálmafás tengerpartja előtt húzódik az ausztráliai Nagy-korallzátony után a világ második leghosszabb korallzátonya, amelynek élővilágát az UNESCO természeti világörökséggé nyilvánította. Fővárosát, Belmopant – amelyet sokan a világ legkisebb fővárosának neveznek – 1965-ben őserdőirtással kezdték építeni, s már 1970-re közigazgatási központtá vált.
Lubaantun város eredeti neve nem ismert, mai nevének jelentése „a hullott kövek helye”. Aranykorát a 700-as évektől a 900-es évekig élte, majd lakói hirtelen elhagyták. A város építményeit legfőképpen a környéken található mészkőből kötőanyagok nélkül építették, vallási, politikai és kereskedelmi központ lehetett. A feltárás során falakat, lépcsőket, kisebb lakóépületeket, sírhelyeket és egy piramist találtak, mely a környező vidék fölé emelkedik. A sűrű pálmák között a maja templom építőkövei hevernek szanaszét: szétszóródásuk oka nem csupán az eltelt századok, hanem Mitchell-Hedges is, aki dr. Thomas Gann nyomán feltárta a várost némi dinamit segítségével.
A robbanás hatalmas lyukat ütött a műemlék oldalán: azt remélték, hogy belsejében sírokat találnak tele kincsekkel. De Gann nem talált aranyat a maja területen, ahogyan előtte Hernán Cortés sem. A maják valójában nem értékelték annyira az aranyat, legértékesebb anyaguk a jáde volt. És mint egykor Cortés, úgy Hedges kapzsisága is helyrehozhatatlan károkat okozott. Jó hír, hogy Lubaantun még mindig felfedezni való titkokkal várja a tudósokat, az egykori maja város 90%-át ugyanis még nem tárták fel.
