A La femme téli vendégeit ezúttal Krizsó Szilvia látta vendégül. Yalcinkaya Veronika, a Citibank marketing ügyvezető igazgatójaként, Pelsőczy Réka színművészként, rendezőként, a Katona József Színház tagjaként, Frei Tamás televíziós újságíróként, íróként, kávéházlánc-tulajdonosként,
Küllői Péter befektetési bankárként, több nemzetközi civil szervezet igazgatósági tagjaként, a Bátor Tábor Alapítvány elnökeként szólt hozzá a beszélgetéshez.
Krizsó Szilvia: Tamás, nagyon meglepett, hogy kétszer is megkínáltak itallal, de nem kávét kértél, hanem teát. Azt gondoltam, már csak hivatalból is szenvedélyes kávéivó vagy.
Frei Tamás: Ez nem azt jelenti, hogy nyakra-főre iszom a kávét. Két kávénál többet nem iszom egy nap.
Krizsó Szilvia: És milyet? Erőset?
Frei Tamás: Az olaszok azt szokták mondani, hogy kiskorodban elkezded nagyon sok tejjel, sok cukorral, a halálod felé pedig már se cukor, se tej, csak espresso, majd ristretto, végül a ristrettó ristrettója. Én most váltok eszpresszóról ristrettóra.
Krizsó Szilvia: Rémisztő belegondolnom, hogy én már rég a ristrettóra esküszöm! Ti hogy álltok a kávéval?
Pelsőczy Réka: Én nagyon sokat kávézom, de tejes változat vagyok még, gondolom, látszik. Viszont egy ismerősöm orvosánál meg az van kiírva, be se menjen, aki tejjel issza a kávét.
Frei Tamás: Igen. Az a vicces, hogy bejönnek hozzánk emberek, és azt mondják, tejeskávét kérnek, hogy ne legyen annyira erős. Na most, minél tovább pörkölnek egy kávét, hogy jó fekete legyen, annál gyengébb, mert a koffein és a csersavak a pörkölés során távoznak a kávészemből. Ahhoz, hogy jó legyen a tejeskávé íze, kellenek a csersavak, vagyis aki tejeskávét iszik, az erősebb, koffeinesebb kávét kap.
Yalcinkaya Veronika: Én nem olyan régóta kávézom, úgy hat-hét éve. Egy hete vettem meg az első kávéfőzőm.
Krizsó Szilvia: Hogy jutottál el a kávézásig?
Yalcinkaya Veronika: Munkahelyi ártalom. Egyszerűen vannak pillanatok, amikor az embernek ki kell mennie a szobájából, hogy mindenki hagyja békén. Kell ilyenkor valami, ami tíz percre öröm, amibe bele lehet feledkezni. Egy munkahelyen a kávézás a kézenfekvő. Ráadásul jön a kolléganő, a kolléga, megiszunk egy csészével, beszélgetünk, szóval a társadalmi együttlét színtere is.
Krizsó Szilvia: Péter, te kávézol?
Küllői Péter: Nem.
Krizsó Szilvia: Komolyan mondom, erre a válaszra számítottam. Miért nem?
Küllői Péter: Amikor még a huszonéves, pörgős fázisomban voltam, itthon vagy akár Angliában, akkor sem ezen keresztül vezettem le a stresszt. Amikor pedig visszavonultam, a feleségem megvette az 1000 TEA nevű teaboltot. Azóta teázom.
Krizsó Szilvia: Mesélj a visszavonulásodról, mert nem éppen szokványos negyvenévesen visszavonulni úgy, hogy ezt a tervet 37 évesen be is jelented. Mégiscsak Londonban voltál befutott, elismert befektetési bankár.
Küllői Péter: Úgy szocializálódtam, hogy a pénz, a siker, a csillogás csak egy része az életnek. Többszörösen végigutaztam a világot és nagyon fontos embernek érezhettem magam. De az életnek ugyanúgy részei a betegek, a rászorulók, akiken segíteni kell, és a család, meg a barátok. Kaptam néhány sárga lapot az élettől, hogy ezt eszembe juttassa, de csak egy idő után vettem észre őket.
Krizsó Szilvia: És gondoltad, hogy leállsz, mielőtt a piros jönne?
Küllői Péter: Igen. Régen sokáig tartott elmagyarázni, hogy miért vonultam vissza, de miután összebarátkoztam Paul Newmannel, már egy mondatban is el tudom mondani. Ő mindig arról beszélt, hogy minden sikerben ott van a szerencse. Például az, hogy nem Pápua Új-Guineába és nem ötven évvel ezelőtt születtünk. Teljesen természetesnek vesszük, pedig nem az. Én sikeres voltam, tehát szerencsés. Így kutya kötelességem gondolni azokra, akik kevésbé szerencsések. Ennyi.
Krizsó Szilvia: Ez így nagyon egyszerűnek hangzik, de megélni azt, hogy másnap már nem kell bemenni, nincs mit csinálni, nem lehetett könnyű.
Küllői Péter: Itt derül ki, hogy az ember rendben van-e magával, vagy nem.
Pelsőczy Réka: Pontosan. Ha az ember nem attól teszi függővé, mit gondol magáról, hogy a többiek mit gondolnak róla, akkor nem igényli ezt az állandó visszajelzést.
A teljes cikk a La femme 2011. téli számában olvasható.
