Az ifjú fotográfus, Pályi Zsófia neve nem cseng újonnan a szakmában. Már egyetemi éveitől kezdve aktívan egyengeti karrierjét, majdnem egy évtizedig az Origo fotóriportereként dolgozott, illetve több lap keresi képeit, rendszeresen fotózik a Nők Lapja magazinjaiba, emellett a Művészetek Palotája és a Magyar Állami Operaház számára is rendszeresen készít képeket.
Munkája mellett önállóságának ereje hamar megmutatkozott, és azóta díjak tömegét hozta meg számára: többek között a Magyar Sajtófotó Pályázaton a 30 év alatti, legjobb teljesítményt nyújtó fotóriporter kategóriájának különdíjasa volt, a Pécsi József Fotóművészeti Ösztöndíjat pedig három egymás utáni évben nyerte el. 2013-ban a Fotóporta nemzetközi portfólió konzultációjának fődíjasa lett. 2014-ben a Perpignan Fotófesztiválon Balaton című sorozata Coup de Coeur ANI jelölést kapott.
Tagja a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának, amelynek két éven át vezetőségi tagja is volt, illetve az osztrák Anzenberger Agency szervezettől is kap felkéréseket. Képei olyan nemzetközi újságokban is megjelentek, mint a CNN, a Marie Claire, a New York Times vagy az Al Jazeera.
Fel tudsz idézni olyan meghatározó élményt a gyermekkorodból, amely a fényképezés felé vitt?
A fényképezőgép már kezdetektől fogva jelen volt a családunkban. A szüleim mindketten építészek, és a vizuális művészetekhez is mindig közel álltak. Családi nyaralásokon mindig profi fényképezőgépek örökítették meg az eseményeket. Így az első tanáraim a szüleim voltak, a viszonyomat a képalkotáshoz komolyan befolyásolta az ő építészethez, formákhoz való viszonyuk.
Mikor döntötted el, hogy komolyan szeretnél foglalkozni vele?
A mai, lehetőségekkel teli világban sokszor még huszonévesek sem tudják, merre induljanak el. Bennem a fotográfusi pálya mint hivatás már tizenéves koromtól érlelődött. Persze voltak bizonytalanságok, talán a bátorság hiánya miatt, vagy mert egyszerre több terület is érdekelt; egy jó nagy kanyarral kerültem végül erre a pályára. Először az ELTE kommunikáció–portugál képzését végeztem el. Az egyetem mellett viszont már félállásban fotóriporterként dolgoztam az akkori Origo hírportálnál. Közben jártam a Szellemkép Szabadiskolába is, úgyhogy nem engedtem el a rejtett szenvedélyemet ez idő alatt sem. Az online média korai, kísérletező időszaka volt ez. Végül beadtam a jelentkezésemet a MOME fotográfia szakára is, ahova rögtön fel is vettek. Innen már a fényképezés vált számomra egyértelmű főiránnyá.
Mit szeretsz leginkább a fényképezésben? Melyik a kedvenc munkafázisod?
Leginkább azt szeretem, amikor szabadon engedhetem a fantáziámat. Nem feltétlenül kell ennek önálló, egyszemélyes projektnek lennie, külön öröm, amikor olyan együttműködés jön létre, amelyben egy hullámhosszon vagyunk, új gondolatokat ébresztünk egymásban. Amikor már készen kapott terveket, és pontosan megtervezett projektet kapok, az én feladatom pedig csupán arra korlátozódik, hogy megvalósítsam a koncepciót, az általában kevésbé izgalmas. Olyan jellegű projektekben szeretek részt venni, ahol elsősorban az ötleteimért keresnek meg, és bizalommal vannak irántam, hogy pozitív lesz a kimenetel.
Van-e kedvenced a saját képeid vagy kiállításaid közül?
Többek között az a jó a fotográfiában, hogy az ember rengeteg helyre eljut vele, és így számos dolgot a saját bőrén tapasztal meg. A képekhez köthető élmények is emlékezetesek, így nehéz választani egy kedvenc képet. Talán most a Balatonról készült fotósorozat áll a legközelebb a szívemhez. Azért is szeretem ezeket a fényképeimet, mert más emberekben is elő tud hívni személyes élményeket, emlékképeket. Nagyon örülök annak, hogy több nagyítást is el tudtam már adni a szériából, többnyire külföldiek vásárolták meg, eljutott például Kaliforniába, Berlinbe, Nagy-Britanniába, Belgiumba, de épp nemrég egy magyar lakás falára is került belőle. Azért az egészen más érzés, amikor valaki a gyűjteményébe veszi meg a képem, vagy a saját lakásában él együtt vele.
Van még terved ezzel a projekttel?
Ez a sorozat egy folyamatosan bővülő anyag, a napokban újra voltam a téli, befagyott Balatonnál képeket készíteni. Ilyenkor a tónak egy egészen más arcát ismerhetjük meg. Nem azt a kizsigerelt, naptejjel eláztatott, lágy oldalát, amit nyáron mutat; hanem a téli, pihenő, csendesen regenerálódó, morajló, zord világát.
Melyik eredményedre vagy a legbüszkébb?
Talán amikor a Balaton sorozat megjelent a CNN oldalán. Illetve nagyon sokat jelentett számomra, amikor elnyertem a Pécsi József fotóművészeti ösztöndíjat, melynek jubileumi, 25 évet átölelő kiállítása most zárult a Capa Központban. Egymást követő három évben is megkaptam a díjat, ami nagyot lendített a pályámon, és sokat segített, hogy egy-egy projektben jobban, bátrabban el tudjak mélyülni.
Eddigi utazásaid közül hol érezted legjobban magad?
A legnagyobb kaland talán máig a mozambiki utazás volt. Innen több anyagot is hoztam haza. Egy barátnőmmel jártuk be az országot, de nem múzeumokba vagy netkávézókba jártunk, mivel ilyen helyek nem is voltak; hanem az utcán próbáltuk megtalálni a hely sajátos valóságát, a kulturális sokszínűséget. Fényképeztem illegális aranyásókat, ősi rituálékat, de a mindennapi életről is rengeteg érdekes anyagot tudtam gyűjteni. Találkoztam a női összefogásnak egy olyan formájával, ahol a bankok hiányában egy-egy babát váró nőnek saját barátnői szerveznek rituális táncmulatságot és adománygyűjtést. Mindenki ott segített, ahol tudott. Ki pénzzel, ki rizzsel vagy babakocsival.
Volt-e kedvenc vagy legemlékezetesebb portréalanyod?
Rengeteg portrét készítettem, és azért is nehéz a választás, mert ezek egészen különböző műfajokat képviselnek. Nehéz összehasonlítani mondjuk egy Lajkó Félixről készült image-kampány elkészítését, és egy menekülttel való bensőséges találkozásból származó képet. Vagy akár egy olyan extrém helyzet eredményét, amikor én is, az alany is fürdőruhában, derékig vízben állunk.
Mit tartasz a fényképezés feladatának, és mik a saját célkitűzéseid? Van valami fajta ars poeticád?
Kimondott ars poeticám nincs. A fotográfiának van egyfajta közvetítő szerepe, ez egészen biztos, mivel a fénykép is a megismerés egy eszköze. Fényrajz vagy nevezhetjük személyes jegyzetnek, ami további gondolatokat ébreszthet. Másrészt dokumentarista fotósként hangsúlyt helyezek, főként személyekre és történetekre, nem mindegy, kire és mire. Ezek a saját látásmódom szerinti, folyamatos döntéshelyzetek. De idővel függetlenednek tőlem ezek a képek, és önálló életre kelnek.
Kik a kedvenc fotósaid? Kire nézel fel, és kik munkájából merítesz?
Rengeteg fotográfus albuma sorakozik otthon a polcomon, ezeket előszeretettel, gyakran lapozgatom. Például Annie Leibovitz megrendezett portréiból van mit meríteni, de hogy az ifjabb generációból is mondjunk valakit, az orosz Danila Tkachenko dokumentarista képei is egészen elbűvöltek, amikor a Paris Photo vásáron találkoztam velük. Legtöbbet mégis az itthoni barátaim, kollégáim jelentenek, mert mi ugyanabban a hajóban evezünk, hasonló lehetőségekkel. És ebben a közegben kell alapot teremteni a jó képek megszületésének. A Pictorial kollektíva egy ilyen alkotóműhely, amelynek én is tagja vagyok. Itt nyugodtan feltehetem a kérdéseimet, nyitottan beszélgethetünk fotográfiáról, és erős kritikát osztunk egymásnak.
Most zárult a Capa Központban az ösztöndíjas kiállításod. Hogy sikerült, mi volt a tapasztalatod a képek fogadtatásával kapcsolatban?
Ez egy nagyon átfogó, huszonöt alkotó képeit bemutató csoportos kiállítás volt internetes archívummal kiegészülve, negyed évszázad termésével: az évtizedek változatosságára, a különböző tendenciák bemutatására esett a hangsúly, a fényképek már többnyire ismertek voltak. Az ösztöndíjas Balaton sorozatomat először még 2014-ben, a Műcsarnokban állítottam ki, s ez nyilván indító rugója volt a későbbi felkéréseknek, kiállításoknak, akár a tihanyi Artplacc fesztiválon vagy a szentendrei Ferenczy Múzeumban.
Éppen egy menekültekről szóló anyagon dolgozol. Mit jelent számodra a menekültkérdés, és miért, milyen módon dokumentálod a nyomaikat? Mikor és hol lesz megtekinthető ez az anyag?
Ez a népvándorlás egy történelmi pillanat, nem marad nyom nélkül, így dokumentálatlanul sem illene. Viszont ezzel a témával érdekes módon már jóval a nagy menekülthullám előtt kezdtem el foglalkozni, azelőtt, hogy politikai vitafórum vált volna belőle. Már az UNHCR fotósaként (ENSZ Menekültügyi Főbiztosság) is fotóztam korábban Magyarországon élő menekült családot, azaz a közeg nem volt ismeretlen. Viszont ez az új, feszült légkör meglehetősen hátráltatta a munkámat. Innentől kezdve sokan állásfoglalást éreznek minden tett mögött, ami a menekültkérdéssel foglalkozik. Nehezebbé vált az itt élő menekültek felkutatása, hiszen a nagy nyomás hatására sokkal bizalmatlanabbá váltak velem szemben is.
A sorozat szimbolikus helyszíneket és hátrahagyott, tulajdonosát vesztett tárgyakat kapcsol össze, valamint személyesen mutat meg és emel ki a tömegből néhány menekültet. Hálás vagyok, hogy fotográfusként sokkal többet láthattam az eseményekből Szerbiában, Szlovéniában, Ausztriában vagy éppen a röszkei határ vonalán, mint aki a média közvetítésével kapta meg csupán a hírmorzsákat. Nem foglalok állást, konkrét életeket szeretnék kiemelni az arctalan tömegből, bemutatásukkal esetekké és személyekké változtatva a számokat; és megteremteni egy olyan tranzitország hangulatát a képeken, amelyen végigsöpört ezt a hullám, kézzel fogható és megfoghatatlan nyomokat hagyva a jelenben is.
Vannak egyéb terveid a közeljövőt illetően, illetve mik a hosszú távú célkitűzéseid?
Nemrég sikerült megalapítani Klipper Egyesületünket, mellyel független művészeti projekteket szeretnénk megvalósítani. Még FFS (Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója) tagokkal Külhon címmel létrehoztunk egy projektet, melyből egy New York-i terepmunkát követően fotókiállítás mellett könyv is készült a külhoni magyarokról.
Rengeteg ehhez hasonló tervünk van az új egyesületünkkel is, most épp készülünk a Kassai Fotófesztiválra.
Portréfotó: Hirling Bálint
Kiállítóterem fotó: Farkas Éva
Fotók: Pályi Zsófia
