Hittük, hogy vele semmi rossz nem történhet. Ha bajba kerül, kivágja magát, ha üldözik, megmenekül, és ez mindig így lesz. Hiába a paranoia, a pánikroham, a veszély, ő halhatatlan. Mindent megbocsátottunk, mindent elnéztünk neki. De azt nem, hogy elment. Sose bízz egy maffiózóban.

Turisták látták, ahogy a Vatikáni Múzeumban hosszú percekig nézi az egyiptomi Halottak Könyvét. Megigézték a rejtelmes hieroglifák, a holtakat a túlvilágba vezető és feltámasztó állatfejű istenek. Pár órával később a hotel fürdőszobájának padlóján fekszik eszméletlenül. 40 percen keresztül próbálják újraéleszteni, hiába.

Az olasz orvosnak nem okoz gondot lebetűzni a nevet: Gandolfini, James.

Egy díjat ment átvenni Olaszországba, és azért, hogy visszatérjen őseihez, megismerje gyökereit. A visszatérést is túlzásba vitte, mint annyi minden mást - sosem tudott mértéket tartani. Abban a pillanatban, ahogy Tony Sopranóként fürdőköpenyben bemászott az úszómedencébe, hogy az odatévedt kacsákat megetesse, világos volt, hogy csábítani jött, és nem számított, hogy túlsúlyos, arrogáns és uralkodó. Egy negyvenéves, rémálmoktól, pánikrohamoktól és depressziótól szenvedő férfi - zsebében Prozac és Xanax -, viharos házassággal, kaotikus karrierrel, idegtépő kamaszgyerekekkel. Ilyen a New Jersey maffiavezér. Aki ráadásul pszichoterapeutához jár. Aki James Gandolfinit szerette, Tony Sopranót szerette - és ez fordítva is igaz. „Tony Soprano bennem van. Őrült vagyok, eszelős.” – jelentette ki a Maffiózók indulásakor. Tony Soprano keserűsége, haragja elválaszthatatlan volt az övétől. Széles arca, mérges grimasza, éles pillantása kolosszust sejtetett, ahogy szétvetette a lábát, felfalta a teret maga körül. Félelmetes volt, miközben törpének érezte magát.

Dr. Melfi, a pszichoterapeuta mellett Tony tragikus hőssé válhatott: Melfi volt az ő görög kórusa, aki megmutatta, Tony kicsoda és kivé akar lenni. Tony persze átvert mindenkit, de csak későn derült ki, és már senki sem bánta. Mint dr. Melfi, úgy mi is beengedtük a szívünkbe, büszkék voltunk arra, hogy megértőek tudunk lenni még egy bűnözővel is, és egy bestia lelkének megszelídítése - az lenne csak a szép trófea. Egyetlen kérdés számított: vajon ez a férfi meg tud változni? Úgy tűnt, mintha Tony valóban változott volna, aztán vészjósló módon valahol megállt. Nem számít a bűntudat, a mély érzelmek, ha a katarzis után semmi nem változik. Ahogyan egyre kérlelhetetlenebb, egyre kegyetlenebb lett, úgy lépett az izgalom helyébe a rettenet. Csak azért összevert és megfojtott egy maffiózót, mert az ő szeretett, elpusztult versenylován gúnyolódott – viszolyogtató volt. Mi mégis imádtuk a néha komikus, néha önmagát sajnáló szörnyeteget, aki megbüntette azokat, akik szerették. Amikor a felesége, Carmela elment saját pszichológusához, a pszichológus Carmelában nem a segítségre szoruló nőt látta, hanem Tony bűntársát. Azt tanácsolta, hagyja el a férjét, meneküljön a gyerekeivel együtt, amíg lehet. Majd hozzátette: „Egyet nem mondhat soha: hogy nem szóltak magának.” Carmela maradt és kitartott.

A teljes cikk a La femme 2013. őszi számában olvasható.