Nincs olyan tervező a párizsi, milánói vagy New York-i bemutatókon, aki ne tudná, hogy az első sorban ülő, bubifrizurás, óriási napszemüveget viselő marcona hölgyön igen sok múlhat. Vagy mennybe megy a kollekció, vagy a kutya sem hall majd róla. Anna Wintour nem kritizál nyíltan senkit, csupán nem tesz róla említést a Vogue-ban. Ennek pedig igen súlyos következményei lehetnek.
A Balenciaga tervezője és kreatív igazgatója, Nicholas Ghesquière őszintén meg is vallotta, hogy egy új forma vagy kollekció tervezése során mindig eljön az a pont, amikor a tervezők megkérdezik maguktól: fog ez tetszeni Annának vagy sem? „Aki ennek az ellenkezőjét állítja, az hazudik” – nyilatkozta a CBS-nek. Az elmúlt évtizedek során Wintour újságíróból és főszerkesztőből valóságos intézménnyé nőtte ki magát. Ő az, aki megmondta Oprah Winfrey-nek, hogy fogyjon le, ha szeretne a Vogue címlapjára kerülni, és aki megtiltotta Hillary Clintonnak, hogy kék blézert vegyen fel egy fotózáshoz.
Akár kedveli őt valaki, akár nem, vitathatatlan az elképesztő hatalom, ami a kezében összpontosul. Olyan – ma már – hírességek beszélnek róla könnyekig meghatódva, mint John Galliano vagy Marc Jacobs, akik számára utat nyitott karrierjük kezdetén. A fiatal tehetségek patronálásáról ma is igen ismert: akit beajánl valahova, egészen biztos, hogy sínre tette az életét. Ugyanakkor azok előtt, akik nem keltik fel az érdeklődését – saját bevallása szerint semmit nem utál jobban a középszerűségnél –, egy igen komoly mecénás ajtaja zárul be, és biztosak lehetnek benne, hogy a divatvilág csúcsára vezető út vérrel és verítékkel lesz kikövezve.
Lázadó tinédzserből a divat nagyasszonya
Visszatekintve olykor hajmeresztő fordulatokkal teli fiatalkorára, sejteni lehetett, hogy Anna nem az átlagos brit lányok életét fogja élni. Öntudatossága és divat iránti rajongása már akkor megmutatkozott, amikor fellázadt az iskolai uniformis ellen, majd nem sokkal később – mindössze 16 évesen – úgy döntött, hogy az oktatási rendszer, úgy, ahogy van, nem neki való, így abbahagyta tanulmányait. Ekkorra már több szerelmi kapcsolaton volt túl, leginkább az idősebb, befolyásos férfiakat kedvelte, akik sokat segítettek útja egyengetésében. A divat szeretete mellé társult az újságírói véna, melyet édesapjától, a London Evening Standard egykori főszerkesztőjétől örökölt. Anna szerint – a szintén fagyos természete miatt Chilly Charlie Wintournak becézett – apja terelte őt a divatújságírás irányába, aki tinédzser lányától kért tanácsot arra vonatkozóan, hogy miként is szólíthatná meg a Standard a fiatalabb korosztályt. Miután belekóstolt a szerkesztőségek világába, Anna tudta, hogy ez a neki való. A Vogue előtt több neves magazinnál is dolgozott, többek között a Harper’s Bazaar angol és amerikai kiadásaiban, valamint a brit Vogue-nál és a New York-inál is, de karrierje akkor indult be, amikor az amerikai Vogue kreatív igazgatója lett. Az állásinterjún állítólag közölte az akkori főszerkesztővel, Grace Mirabellával, hogy a helyére pályázik, mire az elküldte őt, de a kiadó vezetője később alkalmazta, és ma már láthatjuk, Wintour tudta, hogy mit beszél az ominózus interjún.
Megjelenése úgy hatott a magazinra, mint egy heves nyári zápor, kívül-belül megújította és felfrissítette a már akkor is ikonikusnak számító magazint. Wintournak határozott elképzelései voltak, és már a kezdetek kezdetén sem ismerte a megalkuvást, első címlapja rögtön nagy port kavart. Az 1988-as novemberi számban egy vidám, fiatal modellt lehetett látni kopott farmerben és egy 10 ezer dolláros Christian Lacroix-pólóban. Ez volt az első alkalom, hogy egy modell farmert viselt a Vogue címlapján. Az, ahogyan a 19 éves, utcán sétáló Michaela Bercut ábrázolták, szintén szokatlan volt, hiszen addig leginkább stúdióban készült portrék kerültek a címlapra. Az haute couture és a mindenki számára elérhető divat ötvözete a későbbiekben is jellemző volt a főszerkesztőre. „Manapság az a jó a divatban, hogy mindenki számára elérhető. Lehetsz divatos a legmagasabb szinteken egy Chanel couture ruhában, de egy jó kis H&M-es vagy Banana Republic-os darabban is” – nyilatkozta korábban Wintour, aki saját ruhatárát tekintve azért a drágább darabokat részesíti előnyben. Kiadója az évi 2 millió dollárra saccolt fizetése és a Mercedesszel párosított sofőrje mellé még állítólag 200 ezer dolláros vásárlási keretet is biztosít neki minden évben.
A Vogue tehát tetőtől talpig megújult, tartalmát tekintve is, ugyanis egyre több sztárt szerepeltettek az újságban, ami akkoriban egyáltalán volt jellemző a divatmagazinokra. Wintour azonban ebben is megelőzte a korát. Tudta, hogy ismert emberekkel lehet leginkább eladni a magazint. Mert nemcsak a divathoz volt jó szeme, de üzletasszonyként is megállta a helyét, olyannyira, hogy komolyan megnövelte a Vogue olvasótáborát. Eredményeiről nem lehet anélkül beszélni, hogy Grace Coddingtont ne említenénk meg, hiszen ők ketten elválaszthatatlanok. A vörös hajú exmodell Wintourral egy napon kezdett az amerikai Vogue-ban dolgozni, azóta pedig kreatív igazgatóként a főszerkesztő „csendes társa” lett, számos kultikussá vált anyag mögött az ő keze nyomát kell keresni. Grace képviseli a művészi vonalat, míg Anna – akitől ez előbbi sem áll ugyan távol – az üzleti részt. Kettejük kapcsolatát jól prezentálja a The September Issue c. dokumentumfilm, amelyben Wintour, ha a végén is, de megvallja, hogy Coddington nélkül nem menne semmire. „Nem tudnak egymással élni, de egymás nélkül sem. Együtt a világot is képesek megváltani” – nyilatkozta a The Guardiannak a két nő ellentmondásos kapcsolatáról a film rendezője. A kreatív igazgató azon kevesek egyike, akik nyíltan szembe mernek menni Anna Wintourral, aki nem véletlenül érdemelte ki a Nuclear Wintour becenevet. Grace Coddington 2016-ban maga mögött hagyta a Vouge művészeti vezetői pozícióját, hogy a nem kevésbé legendás Tiffany & Co ékszervállalat kreatív partnere legyen.
Az ördög Pradát és csincsillát visel
Az ördög Pradát visel című filmet is ő ihlette, egy volt asszisztense vetette papírra a Wintourral töltött viszontagságos hónapokat – ebből később megszületett a film is, a zseniális Meryl Streep főszereplésével. Akik ismerik őt, azt mondják, a filmbéli Miranda szelíd bárány az igazi főszerkesztőhöz képest. Alakját legendák övezik, friss gyakornokoknak állítólag már az elején elmondják, hogy soha ne létesítsenek vele szemkontaktust, és semmi esetre se szálljanak vele egy liftbe. Egy régi anekdota szerint egy újságíró épp a szerkesztőségben tartózkodott, amikor látta, hogy Wintour megbotlik, és szó szerint elterül a földön, mire a közelben álldogáló gyakornok arcára pánik ült ki, majd megfogadva az előzetes jó tanácsokat, elhaladt Wintour mellett anélkül, hogy felsegítette vagy akár ránézett volna. A főszerkesztő állítólag később úgy nyilatkozott, hogy a fiatal lány a lehető leghelyesebben járt el az adott helyzetben.
A hozzá közel állók is elismerik, hogy stílusa finoman szólva is fagyos, utál cseverészni, és néha lehetetlent vár el munkatársaitól. A magazinhoz hasonlóan imázsát is precízen felépítette, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy állítólag sokat javított stílusán az, hogy korábbi sikertelen kapcsolatai után megállapodott és tizenöt éve él boldog második házasságában. „Ma már többet mosolyog, és a szemüvegét is gyakrabban veszi le” – mesélte egyik volt munkatársa. A rossz nyelvek szerint a szerelmen kívül egy arcfelvarrásnak is nagy szerepe volt abban, hogy olykor-olykor már megválik a fél arcát takaró napszemüvegtől.
Ennek ellenére igen megosztó személyiség, a mai napig rengeteg kritika éri. Sokan úgy vélik, hogy indokolatlanul nagy hatalom összpontosul a kezében. Mások elitizmussal vádolják, amiért csak egy szűk réteget hajlandó megszólítani a lapban, miközben hűséges olvasói között számos „átlag”-nőt találni. Egy munkatársa szerint volt, hogy azért dobott vissza egy mellrákról szóló cikket, mert egyik szereplője egy stewardess volt. Azt mondta, hogy a Vogue-ban nem szerepelhetnek légiutas-kísérők, ezért keresniük kellett egy mellrákkal küzdő üzletasszonyt a stewardess helyére.
Sznobizmusa mellett bundamániája is többeknél kiverte a biztosítékot. Állatvédők már számtalanszor – ez esetben szó szerint, Wintour elmondása szerint már nem is számolja az ellene elkövetett akciókat – támadtak rá, volt, hogy tortát vágtak az arcába, lisztbombával dobálták meg, máskor egy aktivista döglött mosómedvét csempészett a tányérjára egy étteremben. Mindez nincs rá hatással, legyen szó a magánéletéről, vagy a magazinról, továbbra is promotálja a bundákat és viselésüket. Nem is kérdés, hogy mi a prioritás: stílus vagy csincsilla?
