Leibovitz ikonikus portréi olyan hírességeket vonzottak objektívje elé, mint John Lennon, Mihail Barisnyikov és II. Erzsébet királynő.
Akinek volt szerencséje három évvel ezelőtt ellátogatni a Bécsben is megrendezett, A Photograper’s Life: 1990–2005 c. Annie Leibovitz-kiállításra – amely az azonos című könyv kísérője volt – szerencsés embernek mondhatja magát. Egy olyan életműbe nyert bepillantást, amely Leibovitz-rajongót és laikus érdeklődőt egyaránt lebilincselt.
Amint az egyik művészeti folyóiratnak kifejtette, nem tartozik azon művészek közé, akik világéletükben fotográfusnak készültek. Bár a kamera mindig is élete szerves része volt – egyik testvére úgy nyilatkozott, hogy a fotóapparát édesanyja szenvedélyének köszönhetően családtagnak számított náluk –, igazán mély érdeklődéssel a San Francisco Art Institute-ban 
eltöltött években fordult a fotózás felé. Itt festészetet tanult, de közben megismerkedett azon művészek munkásságával, akik legnagyobb hatással voltak rá, és életét is határozott irányba terelték. „Robert Frank és Cartier-Bresson volt akkoriban a legnagyobb hatással rám a San Francisco Art Institute-ban: elsősorban a rendkívüli módon megkomponált, grafikus mélységű személyes riportjaik stílusa nyűgözött le” – nyilatkozta a nagy elődökről a Literal magazinnak. Ettől fogva fotósként igyekezett kialakítani a saját stílusát, aminek meg is lett az eredménye: portfóliója annyira megtetszett a frissen debütált Rolling Stone magazin főszerkesztőjének, hogy 1970-ben felvették a laphoz. Első megbízatása alkalmával Jann Wenner rögtön mély vízbe dobta: a kor egyik legnagyobb ikonjáról, John Lennonról kellett portrét készítenie, amely 1971 januárjában címlapra is került.
Magazinfotók művészi alapokon
A Rolling Stone vezető fotósaként nagyon fontos éra kezdődött a művész számára. A hírességekről készült személyes fotói nagy hatást gyakoroltak a kor fotóművészetére; a Rolling 
Stones tagjait 1975-ös turnéjuk során megörökítő vagy a Yoko Ono mellett meztelenül, magzati pózban fekvő John Lennont ábrázoló, halála előtt néhány órával készült képek által bebocsátást nyert a legfontosabb kortárs művészek körébe. Ezek után olyan kaliberű magazinok tolongtak a közreműködésért vele, mint a Vogue vagy a Vanity Fair. Ezekből a „házasságokból” is széles körben ismert, botrányoktól sem mentes képek születtek: a terhesen, meztelenül lefotózott Demi Moore, a tejjel felengedett fürdőkádban meztelenül fekvő Whoopi Goldberg, vagy Robert De Niro és Al Pacino kettőse – akiket állítólag külön-külön kellett lefotóznia, majd összemontíroznia, mert a két színész annyira ki nem állhatta egymást, hogy még egy fotózás erejéig sem bírtak volna egy légtérben megmaradni – hogy csak néhány tagját említsük annak a díszes társaságnak – pl. Michael Jackson, Bill Gates, a Fehér Házat elhagyó Richard Nixon, az Obama család és II. Erzsébet – akik Leibovitz objektívje elé járultak.
Meglepő kompozíciók
Bár ő maga a kemény munkában látja a siker titkát, kritikusai szerint képeinek ereje abban áll – legyen szó celebritásokról készült magazinfotókról, tájképekről vagy saját művészeti projektjeiről 
–, hogy megelevenítik a performance és a konceptuális művészet sajátságait, gyakran olyanok, mint egy-egy installáció: Leibovitz meglepő kompozíciókban értelmezi újra alanyait. Úgy bánik tárgyaival, mintha szobrok lennének, ennek egyik legszebb példája a Mihail Barisnyikov és Rob Bresserer táncművészekről készített fekete-fehér tengerparti kép. Akik dolgoztak vele, azt mondják, hogy nagyon kemény munkatempót diktál: „Jobb, ha az ember nincs a közelben, amikor fényképez” – nyilatkozta egyik húga, aki dokumentumfilmet is készített nővéréről. Nem ismer lehetetlent, vagy anyagi korlátokat, ha megálmodott egy képet. Merészségének és egyedi látásmódjának meglett a gyümölcse, számos elismerésben részesült, az elmúlt 40 év legjobb címlapjainak toplistáját Leibovitz két munkája vezeti.
Nem sokan vetemedtek arra, hogy kritizálják, de párja Susan Sontag már állítólag megismerkedésükkör megjegyezte, hogy lehetne jobb is. Nemcsak a magánemberről, de a fotóművész Leibovitzról sem lehet úgy beszélni, hogy ne említenénk Sontagot, írót, esszéistát, filmrendezőt, aki művészileg is nagy hatással volt a fotósra. Elmondása szerint nagy szerepe volt abban, hogy a balkáni háború idején elutaztak Szarajevóba és a megélhetést biztosító magazin-munkák mellett ösztönözte saját művészeti projektjeit. Több mint egy évtizedig tartó kapcsolatuknak Sontag betegsége vetett véget, 2004-ben hunyt el leukémiában. Néhány héttel később édesapja is elhunyt, részben ezt a gyászt próbálta feldolgozni az A Photographer’s Life: 1990-2005 c. könyvvel, amelyben számos személyes képet is a nyilvánosság elé tárt.
