Ez az ő dala, neki kellene énekelni azon a mélykék, komoly, lemondó hangján, nem Roy Orbisonnak. Vagy elég, ha csak dúdolja, ő, a két lábon járó szomorúság, cowboymagány és megadás. De nem énekel, inkább hallgat, és sötétszívű rosszfiúkat, veszett lelkeket játszik, ő, a kékszemű, szőke kaliforniai szörfössrác. Aaron, akarsz róla beszélni?

Vagy kezdjem én?

Mondják, gyászolni kell a kapcsolatokat is, ha véget értek, végigmenni a szakaszokon: 1, 2, 3, 4, 5, tagadás-düh-alkudozás-depresszió-beletörődés és újrakezdés. Persze nem mindig van így, nálam a sorrend 2,1,3,5,4 – éppen, mint egy blues számban. Én próbálom újrakezdeni, de nem megy, és a végére csak ez marad meg: a szomorúság, a magány, a blues.

Amit nekem a filmek, azt Aaron Eckhartnak a dalok jelentik. A jóképű idegen épp, hogy billent cowboykalapja szegélyén, amikor a nő, a jövendőbeli Mrs. Me elmegy mellette – énekelgeti magának, de már csak ezt az egy versszakot tudja saját dalából idézni. Countryzenész akart lenni, de elment a kedve, mert senki nem hitt benne. Színész lett, mint akit a klasszikus hollywood-i formára vágtak ki: izmos és arányos, ilyen álluk is csak a szuperhősöknek van. Mintha a reklámőrült Don Draper édestestvére lenne, szobormerev, megközelíthetetlen és kiismerhetetlen. Csak a szeme él, szikrázik, csontig lát, a szemeiben játszódik le szenvedély, a gyűlölet, a harc, minden ott dől el. A másik nem is fontos már, ő magával küzd - nincs ember, aki ennyire egyedül lenne a Földön.

Ő végre az az amerikai színész, aki nem férfitestbe öregedett kisfiú, hanem valódi felnőtt. Szerepei szerint nem is lehetne más, ő a yuppie Mefisztó. Alig harmincéves a Férfitársaságban, ahol egy üzletember, Chad Piercewell képében csábít el és tör össze egy süket lányt fogadásból, csak azért, hogy eldobhassa. „Okozzunk fájdalmat”- veti fel az ötletet barátjának. Évekig, ha megjelenik, feszengve nézzük: a Betty nővérben feleséget ver, a Köszönjük, hogy rágyújtott! dohánypíáros Nickje mosolyogva árulja a tüdőrákot, mondván „az állás némi erkölcsi rugalmasságot kíván”-, az Érzékeny pontban egy 13 éves lánnyal kezd viszonyt: „túlmegy mindenen, amit eddig csináltam”- mondta akkor, és folytatta. A Sötét Lovagban torzult arcú, gyilkos igazságlovag - ahogy arca egyszerre szép és riasztó, úgy tettei is jók és pokoliak. „Egy jó ember, aki túl messzire ment” - mondta róla a rendezője, Chris Nolan. A legutolsó filmjében A Föld inváziója - Csata: Los Angeles-ben világmegmentőt alakít, végre.

Snitt: a jófiú színre lép

Miközben egymás után játszotta a visszataszítóbbnál visszataszítóbb alakokat, romantikus szerepeket ajánlottak neki, amelyeket aztán sorra visszamondott. Nem bízott magában és a tehetségében. Aztán meggondolta magát, és rögtön a közepébe vágott, pontosabban a végébe, oda, ahol a hollywood-i románcok befejeződnek: a működésképtelen kapcsolatok, láthatatlan érzelmi viharok, életre szóló elfojtások sűrűjébe. A nő másik arcát nehéz lenne romantikusnak nevezni: a negyvenhez közeledő, szereleméhes pár már az első pillanattól fogva búcsúra van ítélve, hiába lehet kettejük között vágni a levegőt. Semmi érzelgős sallang vagy happy endes szirup, ami majdnem megfojtotta az Ízlések és pofonokban. Abban Kate Armstrongot, a latin nő testébe bújt száraz, kényszeres és érzelmileg gátolt séfet jobb keze, a tüzes északi típusú Nick gyújtja lángra átszellemült olaszossággal. Párosuk Catherine Zeta-Jones-szal annyira jól működött, hogy a bulvársajtó – ahogy azt kell –, össze is hozta őket. Hát persze, Eckhart fájdalmasan jól játssza a bensőségességet, a meghitt közelséget, azt, hogy milyen jó férj. Pedig utóbbit a valóságban még meg sem próbálta.

Noha otthon nem ezt látta: mormon vallású szülei már ötven éve együtt vannak. Amikor 13 éves lett, a szoftverfejlesztő apa a családot a kaliforniai napfényből az angol esőbe költöztette („azt hittem, fejbe lövöm magam”- emlékezett vissza Eckhart). Lassan megszerette. Aztán pár év múlva megint továbbálltak, Ausztráliába. A színiakadémiát abbahagyta, és Hawaiira ment szörfözni, majd következett Svájc és Franciaország, ahol a mormon hitet terjesztette. Az ivásról, dohányzásról és verekedésről leszokott. Forgatás után nem megy a stábbal bulizni, inkább egyedül bóklászik.

Cowboy blues

Lehet, hogy túl komoly. Azt mondja, az Ízlések és pofonok tanította meg, hogy kicsit engedje el magát, hogy ne féljen bármibe szívét-lelkét beleadni, és aztán elengedni. Nick olyan figura, amilyenre sok nő vágyik: szeret főzni, jól bánik a gyerekekkel, törődik a nővel, meghallgatja. Aaron kicsit hezitál, hogy ő lesz-e valaha is olyan, mint Nick. „Öregszem, gyereket akarok, de néha azt mondom magamnak, te nem az a fajta vagy” - és tényleg aggódik, hogy ő, negyvenhárom évesen sem az a fajta. Akar is, meg nem is megállapodni. A nősülésről úgy beszél, mintha ez lenne a következő kipipálandó a bevásárló listáján. „Tényleg ilyen leegyszerűsítve nézem a dolgot. Sok barátnőm volt is, lesz is, de még nem találtam meg az igazit, és ez a baj.” Kapcsolatban olyan érzése támad, mintha klausztrofóbiája lenne. „Nem vagyok könnyű eset. Nagyon intenzíven élek, és ez nem jó, mert a másiktól túl sokat követelek.”

Minden szerepe a végtelenségig fokozott maszkulinitásról szól, extrém férfiasság: ez az ő kategóriája. Nemhiába, a példaképei is - Clint Eastwood, Cary Grant, Paul Newman, Robert Redford - cowboyok voltak, kóbor hősök, maguknak való különcök. Montanai otthonának egyik dísze egy régi fotó, amelyen John Wayne a végtelen naplementébe gyalogol. A John Wayne-eknek nem kell társ. Amikor gyerek volt, az anyja mindig arra kérte, hogy mosolyogjon többet. Azt szerette volna, ha legyőzi a gátlásait és kimutatja az érzelmeit, de a kis Aaron elérhetetlen maradt, nem akarta, hogy mások tudják, mi jár a fejében, még ha az a valaki a legközelebb állt is hozzá. A három fiú közt ő volt a legkisebb, „a békefenntartó diplomata” két verekedős bátyja mellett. Inkább egy szál magában dalokat írt és gitározott, hogy a lányok belészeressenek, de a barátnői a bátyját, Adamet választották. „Én tudtam, hogy mit éreznek, Adamet viszont nem érdekelte. Lenyúlta a barátnőimet, és ha ma ezt megemlítem neki, úgy tesz, mintha nem is tudná, miről beszélek.”

Csendes vipasszána románc

Piszkosul jól néz ki, és jó kritikákat kap. Johnny Depp-pel forgatott egy Hunter S. Thompson regényből készült filmben, ezen még a kasszarobbantó családi akciófilm sem ejthet foltot. Mi ez, ha nem siker, ő mégsem örül neki, mert nem érzi azt, hogy a helyén van. „Nem érzi jól magát a saját bőrében? Nem” – mondja ő.

A Férfitársaságban bemutatója után egy nő arcul csapta az utcán, pedig esendőségét, érzékenységét látva az a csoda, hogy nem ölelgetik lépten-nyomon, hogy megvigasztalják. Ki tudja, lehet, hogy egyszer csak felenged majd, amikor előbukkan a montanai vadnyugaton vagy a Sunset Boulevardon a hús-vér Mrs. Me. Azt mondja, sokszor elképzeli, milyen lesz az a nő, aki mellett egy életen át ki tud tartani. Hisz benne, hogy majd egyszer meg is jelenik - ha már egyszer működött, amikor munkáról, kocsiról vagy házról volt szó. Még ha egy nő megszerzése azért ennél komplikáltabb is. Az emberek amúgy olyan gyakran lesznek szerelmesek meditáció közben, hogy a buddhisták már nevet is adtak neki: ez a vipasszána szerelem. Az egyik fele hallucináció, a másik képzelgés. Aaronnal ilyen békés, csendes, képzelt szerelembe tudnék esni.

Csak ő érti, milyen jó is ez. És én. Only the lonely.