Vajon miért kezdődik úgy minden kereskedelmi híradó, hogy lelőtte, megkéselte, felrobbantotta, miszlikbe aprította, csalt, lopott, hazudott? Miért kell már az első percekben azzal sokkolni, hogy veszélyben vagyunk, mert itt egy puszító cunami, földrengés, árvíz, baleset és repülőgép-szerencsétlenség?
Kétségtelen, hogy az esti hírek nem kímélik az idegeket, és jócskán tesznek azért, hogy elveszítsük hitünket az emberiségben és egy szebb, jobb világban. Egy szó sem esik arról, hogy milyen szépen süt a nap, legfeljebb ha rákvörösre éget. Nem örülünk az ősznek, mert mennyi nyűg jár a száraz levelekkel. A híroldalak végképp nem szívderítők, ráadásul elárasztják őket a bulvárhírek. Gyakran vádolják azzal a médiát, hogy a rossz hírekkel elkeserítik a nézőket és rontják az amúgy sem rózsás közhangulatot. A döntéshozók és médiavállalatok vezetőinek válasza erre általában az, hogy az embereket márpedig ez érdekli. Vajon miért? a.) Mert mi, magyarok pesszimisták vagyunk? b.) Rosszindulatúak? c.) Vagy egyszerűen csak emberek?
Mivel a helyzet nyugaton sem más, megnyugodhatunk, hogy nem csak felénk van keletjük a rossz híreknek. Szóval marad a c.) lehetőség, vagyis a tény, hogy a rossz hírekre fogékonyabbak vagyunk, mint a jókra, pusztán emberi tulajdonság. Vagyis nem a csúf, gonosz médiavállalatok és szerkesztők tehetnek arról, hogy a híradókból ránk ömlik a világ összes fájdalma és szenvedése. A helyzet az, hogy a gombolyagos kiscicák képe mellett erre van a legnagyobb szükségünk: a véres, szaftos rémtörténetekre.
Merthogy kutatók azt állítják, ettől függött a túlélésünk millió évvel ezelőtt, amikor még az ember beszéde is inkább a csimpánzokéra hasonlított. Akkor nem tájfuntól hüledeztek az emberek, hanem amikor meghallották hátuk mögött a levél zizegését: vajon kardfogú tigris bújik meg a fa mögött, vagy a szél fúj? Lehet, hogy csak az esetek 1 százalékában járt arra tigris, de az elővigyázatosság megmenthette az illető életét. Az agy veszélydetektora, az amigdala akkor a ragadozókra figyelmeztetett, most a rossz híreken pörög. Azért riadóztat, mert aki nem figyel oda az olyan veszélyekre, mint az erőszak, a halálesetek, a háborús konfliktusok, a természeti csapások vagy járványok, az olyan, mintha annak idején a lándzsája nélkül merészkedett volna mammutnézőbe.
Ez lenne a magyarázat arra, hogy a média a borzalmakat kendőzetlenül tálalja vagy felnagyítsa? Így is elég aggasztó – íme, egy rossz hír –, hogy egyre inkább belefásulunk azokba a borzalmakba, amelyek a tőlünk ezer kilométernyire lévő országokban, veszélyzónákban esnek meg. Lehet telítődni a szenvedéssel: van egy határ, amelyen túl már nem bírunk több éhező kisgyereket, megkövezett nőt, megcsonkolt férfit látni. És ahelyett, hogy odafigyelnénk, inkább kikapcsoljuk a tévét, nem kattintunk a hírekre.
Valóban, a katasztrófákról tényleg hatásosabb és látványosabb beszámolókat lehet készíteni, mint arról, hogy érik a szilva és hullanak a levelek. Akkor is nyilván a hírszerkesztői fantázia szárnyal, amikor a nyári záporból „természeti csapás”, a véletlen megbetegedésből „pusztító járvány” kerekedik. Naivitás lenne azt elvárni, hogy csupa vidám hírrel legyen tele az újság, mert nyilvánvalóan az sem adna valós képet a világról. Az együttérzést azonban a rémségek nemhogy növelik, de minél jobban eltávolítanak. Az lenne jobb, hogy amellett, hogy az ösztönös félelmeinkre játszanak a szenzációhajhász híradások, a fekete-fehér képet azzal árnyalhatnák, hogy mire képesek az emberek. Hogyan támogatják egymást, hogyan segítenek a bajbajutott embereken, hogyan fognak össze a jó cél érdekében.
