"Ha egy műalkotás ikonikus lesz, hajlamosak vagyunk lemondani arról, hogy megkérdezzük: miért is lett az?"

lorem iposum dolor

Praesent suscipit aliquam urna. Praesent et velit lorem. Fusce id ligula odio. Aenean feugiat ante ut sapien fermentum mollis.
rendben
 
 

Miért látjuk nagynak a nagy művészetet?

Ha egy műalkotás ikonikus lesz, hajlamosak vagyunk lemondani arról, hogy megkérdezzük: miért is lett az?

James Cutting pszichológus 1993-ban ellátogatott a párizsi Musée d’Orsay-ba, hogy megtekintse Renoir egyik képét, a "Bal du Moulin de la Galette”-et. Ezt tartják az impresszionizmus egyik legnagyobb művének.

 

 

Ehelyett azt tapasztalta, hogy a mellette lévő teremben vonzza magához mágnesként egy festmény: varázslatos, titokzatos kilátás a hóval fedett párizsi háztetőkre. Még sosem látta, és nem is hallott a festőről, Gustave Caillebotte-ról. Ez elgondolkodtatta. 

 

Előfordult már talán sokunkkal, hogy magával ragadta egy regény, és nem találta mégsem a nagy művek listáján. Vagy hogy sétáltunk egy klasszikus szobor körül, és nem értettük, hogy mi ez a nagy felhajtás körülötte. Vagyis sokunkban felmerült az, ami Cuttinban: hogyan lesz egy műalkotásből nagy mű?

 

Az intuitív válasz az, hogy néhány mű egyszerűen csak nagyon jó. A könyvekben látott, iskolában tanított festmények bebizonyították, hogy művészi értékük időtálló. Ha nem látjuk, miért jobbak, mint a többi, az a mi bajunk. Ez egy félelmetesen rendes magyarázat. Néhány társadalomtudós azért felveti annak lehetőségét, hogy a művészeti kánon alig több, mint a megkövesedett történelmi véletlen.

 

Cuttinghoz hasonlóan egy szociológus, Duncan Watts is feltette ugyanazt a kérdést. Ő a jelenséget kumulatív előnynek nevezte el: ha egy dolog lesz népszerű, akkor egyre népszerűbb lesz. Wattsnak hasonló élményben volt része, mint Cuttingnak, csak egy másik párizsi múzeumban. Miután hosszú ideig sorban állt, hogy megnézhesse a Mona Lisát, zavarodottan tanakodott magában utána, hogyan lehetséges, hogy Leonardónak ezt a képét csodálja mindenki, míg az előző teremben található három festményre szinte senki nem vet egyetlen pillantást sem.

 

Amikor Watts átnézte minden idők legnagyobb festményének tartott Mona Lisa történetét, felfedezte, hogy az idő nagy részét Mona Lisa viszonylagos ismeretlenségben töltötte. Az 1850-es években például a Leonardo da Vinci a közelébe sem ért olyan reneszánsz óriásoknak, mint Tiziano és Raffaello, akiknek a munkái tízszer annyit értek, mint a Mona Lisa. Leonardo portréja a 20. században lett ismert, de nem azért, mert a tudomány újraértékelte, hanem mert bűnténybe keveredett.

 

Nem lett volna ennyire híres 

 

1911-ben egy karbantartó a hóna alá csapta a képet, és kisétált a Louvre-ból. A párizsiakat megdöbbentette a festmény elrablása, amelynek mindaddig kevés figyelmet fordítottak. Amikor a múzeum újból megnyitott, az emberek sorban állnak, hogy lássák az üres falat, ahol egykor a Mona Lisa lógott- ahogyan a festményért magáért ezt még soha nem tették meg. A rendőrség kínban volt. Egyszer még a rémült Pablo Picassót is behívták kihallgatásra. A festményt csak két év múlva találták meg, amikor a tolvaj, egy olasz asztalos, Vincenzo Peruggia, a firenzei Uffizi Képtárnak próbálta eladni a festményt.

 

A francia közvélemény őrjöngött, az olaszok hős patriótaként dicsőítették Peruggiát, aki azt akarta, hogy a kép hazakerüljön. Világszerte újságokban jelent meg a reprodukció, így tett szert világhírnévre.  Attól kezdve a Mona Lisa maga lett a nyugati kultúra jelképe. A 20. században zenészek, filmesek, reklámemberek használták a festmény hírnevét saját céljaikra, míg a festmény, Watts szavaival élve, úgyszintén használta őket. Peruggiának nem sikerült hazaszállítani a Mona Lisát, de hála neki ikonná vált.


Tényleg jó

 

Bár sok-megpróbálták, valószínűtlen, hogy a festmény különleges státusza csupán az ecsetvonások minőségének köszönhető. Úgy tartják, hogy Mona Lisa a szemével követi a nézőt. De erre igazából bármelyik portré képes. Duncan Watts szerint a Mona Lisa csupán egy általános szabály szélsőséges példája. Az, hogy festmények, versek és slágerek fennmaradnak vagy elsüllyednek, véletlenszerű eseményektől vagy preferenciáktól függ, amelyeket a generációk egymásra örökítenek.

 

Szinte minden kulturális tárgy, mű, amellyel szembetalálkozunk, korábbról örökölt megítélés övezi. A véleményünk bizonyos mértékig mindig valaki más véleménye. Azok, akik megnézik a Mona Lisát, tudják, hogy a világ egyik legnagyobb műalkotását látják, és ennek megfelelően le vannak nyűgözve- vagy éppen csalódottak.

 

Úgy tűnhet, hogy egy műalkotás objektív minősége a legkevésbé jelentős tulajdonság. De talán még így is sokkal fontosabb, mint amennyire azt a társadalomtudósok becsülik. Először is, egy alkotásnak muszáj bizonyos nívót elérni ahhoz, hogy kiemelkedjen a többi közül. A Mona Lisa lehet, hogy nem éppen a legeslegjobb festmény, de akkor is a Louvre-ba került, és nem véletlenül. Másrészt pedig bizonyos alkotások egyszerűen jobbak, mint a többiek. 

 

A társadalomtudósoknak igaza van abban, hogy legyünk egy kicsit szkeptikusak a nagysággal kapcsolatban, és hogy mindig meg kell nézni, mi van kiállítva a szomszédos teremben. A nagy művészetet és középszerűt össze lehet keverni, olykor még a hozzáértőknek is sikerül. Éppen ezért kell minél többet kiállításra járni, olvasni. Minél többet látunk jót is, rosszat is, annál jobban meg tudjuk mondani a különbséget.

La femme La femme cikke 2014. november
Lepje meg üzleti partnereit, családtagjait egy különleges, személyre szóló ajándékkal.