Utólag persze könnyű pontosan látni, mi történt itt, Európa szélén 2015-ben. Menetközben, a folyamatok közepette nem éreztük, hogy Európának megint ez lett a széle, hiszen 1989 óta azzal hitegettük magunkat, hogy a közepe felé indultunk. A 34. Magyar Sajtófotó Kiállítás azonban pontosan fogalmaz, és ezzel mindenki szembesül, aki végignézi a Capa Központban a 2015. évi pályázatból válogatott több mint háromszáz fotográfiát.
Régen túl vagyunk már azon, hogy a sajtófotó közvetítse az év legizgalmasabb pillanatait. Mindenki fényképez mindenhol, másodpercenként ezrével pattannak föl a közösségi oldalakra a fényképek, egy jelentősebb eseményről néhány percen belül értesül az egész világ, legalábbis a világhálóra kötött része. A sajtófotó már nem tájékoztat, hanem súlyoz, kiemel, összefoglal azáltal, hogy az elé kerülő pillanatnyi látványt a maga tapasztalatával, szakmai érzékenységével megkomponálja. De van egy ennél még fontosabb tulajdonsága is: azokról a pillanatokról is képet csinál, amelyekhez soha nem férünk hozzá, mert nem szerepel a látómezőnkben. A súlyos betegségben szenvedő magyar és a vaksággal küszködő afrikai gyerekek mindennapjairól, a még mindig létező magyarországi tanyavilágról, a cirkuszművészek porondon túli napjairól, az óriásasszony és a törpeférfi valószínűtlenül boldog párosáról. Egy menekült kongói nőről egy alföldi buszmegállóban. A feleségverő polgármesterről, a megyei focicsapat kukoricásba repülő labdájáról, a láb nélkül született úszóbajnoknő edzéséről. Olyan emberekről és helyzetekről, akiket és amelyeket az átlagos városi életformából szemlélve elképzelni is nehéz.
A lényeget látjuk itt, a pontosságot, a hangsúlyok felmutatását. Egy ország életét a szalagcímek tartalmánál sokkal erősebben befolyásolják ezek a háttérben maradó részletek. Az idei Sajtófotó Kiállítást is ezekért érdemes akár többször is végignézni: hogy megtudjuk, hol élünk. Nem véletlen, hogy az anyagban alig találunk politikai eseményről, hivatalos szereplésről készült fotográfiát. Talán az egyetlen kivétel Göncz Árpád temetése, és éppen emiatt lehet, hogy itt látjuk azt a fotót is, amely az egész 2015-ös anyag vizuális kommentárjaként is felfogható: Illyés Tibor Tiszteletadás című képét, melyen a miniszterelnök és felesége körül messze eltágulnak a gyászolók. Van valami mély gyász a képen, ami nem a szituációból fakad, hanem a rajta látható alakok viszonyából. Ez Szomorúföld közepe, ez a tátongó űr.
A szomorúságba metsző éllel csapnak bele a kétségbeesés képei. A menekültáradat olyan erős hatással volt – van – Magyarországra és egész Európára, hogy a tavaly ősszel meghirdetett pályázat kiírói a hagyományos műfaji csoportok mellett most először tematikus kategóriát is meghirdettek. A MÚOSZ Nagydíját Fazekas István Tranzitország című sorozata kapta, az országon átvonuló százezrek néhány napját dokumentálva. A sorozat legerősebb darabján idegenül mozgó, kétségbeesett embereket látunk ellenfényben, éjszakai ködben, alig kivehető kontúrjaik helyett inkább gesztusokat, de a tömegek viszonyából érezzük az őket is, minket, nézőket is egyformán fenyegető veszélyt, az egymásnak való kiszolgáltatottságot. Szintén Fazekas István készítette a kategóriában 2. díjat nyert 8 perc című sorozatot is, amelyik a határ lezárása előtti percek utolsó nagy rohamáról tudósít. Fazekas sorozataihoz képest megdöbbentő nyugalom árad Bődey Jánosnak a párizsi merénylet éjszakáján készített fotográfiáiból: csak a gyász, a megdöbbenés kifejezését látjuk, a kétségbeesés vagy az indulatok elszabadulása mindenestől hiányzik róluk.
Nehéz válogatni a látott anyagból, annyi fotó előtt állva érzi a néző: tarthatatlan, ahogyan eddig látta a jelent. Remek fotók tolják az arcába az idegenség és az otthonosság felfedezésre érett területeit. A másságtól való kölcsönös félelemről ékesszóló, André Kertész Nagydíjjal jutalmazott portrésorozatot készített Déri Miklós, aki roma származású közéleti személyiségeket öltöztetett hagyományos cigány jelmezekbe, ezzel provokálva a sztereotípiák automatikus beindulását, az „ártatlan tekintet” elvesztésének folyamatát. Az emberábrázolás kategória egyedi portréi közül az első díjat Kerekes M. István Élet a sárban című fotója nyerte: két cigánylány áll a bokáig érő sárban, életük díszleteit jelentő pár ócska tárgy között. Otthon vannak itt. Ahogyan otthon van a Stiller Ákos sorozatán megörökített magyar tanyavilág néhány utolsó szereplője is, akik még mindig a tájhoz, a szabadsághoz ragaszkodnak a kényelmes élet helyett.
A kiállítás számomra legdöbbenetesebb képeit Koszticsák Szilárd készítette. Az Ilyen a boksz képei csontvelő-átültetésre váró, steril szobákban dekkoló gyerekek életéről számolnak be, dermesztően élesen, fekete-fehérben. Az a pillantás, amelyet a kopasz kisfiú apja válla fölött vet a fotósra, messze túl van az elviselhetőn. Koszticsák csodálatos finomsággal kezeli a témát, mintha nem a nézőnek készítené a képet, hanem az objektívet megfordítva a beteg gyerekeknek, őket óvja, lágy vonalakba bugyolálja, szépséget visz a nyomasztóan steril környezetbe, méltóságot ad az élet szélén kapaszkodó kicsiknek.
Talán éppen a méltóság szó a kulcsa sok itt látható fotónak. A szürkeséggel, az ország általános lelki-szellemi állapotának folyamatos leépülésével egyedül a méltóságot lehet szembeszegezni. Emiatt látjuk meg Páczai Tamás Kupaktanács című képén a színházi műhely stábértekezletében Rembrandt csoportképeinek emelkedett hangulatát, ezért csodálkozhatunk rá Móricz-Sabján Simon fotográfiáira a térdig érő fűben focilabdát kereső játékosról vagy a street-workout sportoló merész lendületéről. Országimázs a javából: ettől a háromszázvalahány fotográfiától a saját életüket kereső emberek méltóságát kapjuk ajándékba.
Fotó: Fazekas István / Tranzitország
