"Az idei, 23. Titanic Filmfesztivál nyitófilmje bravúrosan vezette be az utána következő másfél hét filmkülönlegességeit. "

lorem iposum dolor

Praesent suscipit aliquam urna. Praesent et velit lorem. Fusce id ligula odio. Aenean feugiat ante ut sapien fermentum mollis.
rendben
 
 

A Kisherceg népe

Az idei, 23. Titanic Filmfesztivál nyitófilmje bravúrosan vezette be az utána következő másfél hét filmkülönlegességeit.

A korábbi évek sztárparádés-sokkolós-trendi gálamozija helyett idén egy minden szempontból formabontó különlegességre esett a programszervezők választása. A Tanna című ausztrál film garantáltan minden korábbi filmélményünktől távol áll, mégis nagyon ismerős.

 

Az első félórában még művészi ambícióval tálalt antropológiai kutatóexpedícióra gyanakszunk, majd egyre erősebb az érzés, hogy egyszerre két film forog a gépen: egy klasszikus dramaturgiával készített, egzotikus környezetbe vitt szerelmes film, és egy ismeretterjesztő másik. Aztán tátva marad a szánk, mert rádöbbenünk, hogy a kettő képes egy lenni. Az Új-Hebridák Vanuatu-szigetén élő törzs tagjai 2015-ben, önként vállalva a filmkészítés számukra addig ismeretlen folyamatát, ezzel a művel kívántak színre lépni a világ előtt. Saját múltjuk egy szeletét játsszák el a kamera előtt, valamit, ami a nem is olyan távoli múltban történt: 1987-ben csak egy nemzedékkel előttük. De egészen addig, amíg az őserdei kunyhóban elő nem kerül egy képes magazin az ifjú Charles hercegről, akár a 17. században is játszódhatna a cselekmény. És csak onnan gyanakszunk, hogy a látszólag paradicsomi állapotban élő törzs kapcsolatban áll a nyugati civilizációval, hogy rendre előkerülnek Jimmy, Henry vagy Johnny nevet viselő törzstagok.

 

 

Mintha a Kisherceg egyik dédelgetett vulkánja körül gyűlt volna össze a jakulok kis közössége, akiknek a történetébe belecsöppenünk. Fűszoknya, pénisztok, napokig tartó gyaloglás a vulkán peremén, beavatási szertartás, tapicskolás a folyóban. Egy szerelmespár ül a faágon, lógatja a lábát a semmi fölött, ül és hallgat. Egy kislány száguld féktelen energiával az őserdőben, mert élvezi az erejét. Asszonyok mosnak a folyóban, és nevetgélnek az elmúlt vágyakon. Mintha Rómeó és Júlia Velencéjében lennénk, város és ruhák, kardok és bálok nélkül. Vagy a Föld bármely pontján, bármikor az elmúlt néhány ezer esztendőben. Ugyanaz a klasszikus szerelmi történet kerekedik ki belőle: a fiú és a lány nem lehet egymásé, ezért feladják a konvenciókat és elszöknek. Csakhogy egy kicsi szigeten, ahol az ősi életformát már csak pár tucatnyi ember éli, és ők is törzsekre szakítva gyilkolják egymást, ez nem egyszerű.

 

A közönség nagyjából ezen a ponton döbben rá, hogy a sztori a 20. század második felében játszódik, a jakulok földje körül városok, autók, telefondrótok hálózzák be a világot. Ekkor válik világossá az is, miféle üzenet az, amit itt filmmé formálva látunk. A Tanna készítői, Martin Butler és Bentley Dean évtizedek óta forgatnak dokumentumfilmeket Ausztrália történetéről, így nem kívülről nyúlnak a közeghez. Nem díszítik fel az irodalmi toposzt, meghagyják úgy, ahogyan valóban megtörtént, és a törzs tagjai közül jelentkező amatőr szereplők is a maguk eszközeivel jelenítik meg a mesét. Csupán az érintetlen, minden képzeletet felülmúlóan gyönyörű természeti környezet szerepét emelik ki, a kétkráterű, mindig fortyogó vulkán környezetét, az erdő, a tengerpart, a barlang, a hegyi patak valóságát, de úgy, hogy abban nyoma sincs a képeslap-giccsnek, hanem reális környezet maradni a maga csodáival. A néző pedig percről percre közelebb jut ahhoz a gondolkodásmódhoz, amely a természet és az ember partneri kapcsolatát még a maga teljességében őrzi. Ez az üzenet, ezt mondja el a Tanna, a filmtörténet első vanuatu nyelven készült mozija. Ezért játszották újra a jól ismert történetet a jakulok: hogy átadják az örökségüket, megmutassák magukat az okostelefont, világhálót használó földlakóknak. Ezért őrizték ennyi ideig az ősi tradíciókat.

 

 

A film végén, a szerelmesek öngyilkossága után a dzsungelben is eljön a pillanat: egymásnak esnek az ellenséges törzsek, vagy – mint Júlia Veronájában – lesz, aki kimondja a megbékélés parancsát. Ez a kis közösség a világ peremén, tudván, hogy talán ők az utolsó nemzedék, amely még szabadon élheti az ősök életformáját, a tragédia hatására mégis úgy dönt, hogy változtat a megörökölt törvényeken: engedélyezi a szabad párválasztást. Túl nagy ár az emberélet. A törzsi összecsapás helyett pedig a közös táncot, éneklést választják. A fortyogó indulatok a gyásszal együtt egy féktelen rituális táncban oldódnak fel, a dobogó lábak, félmeztelen testek elfogadják a béke törvényét az ellentétek fölött. Bármi történt is, ez fontosabb. Ez a tánc, a film zárójelenete valami olyan, szavakkal kimondhatatlan útravaló, amely közvetlenül az okostelefonok népét szólítja meg. Köszönet érte a jakuloknak.

Götz Eszter Götz Eszter cikke 2016. április
címkék:
Film
Lepje meg üzleti partnereit, családtagjait egy különleges, személyre szóló ajándékkal.