A tetralógia tizenhét év alatt született meg, az Örkény Színház előadása öt órán át tart. Izgalmasabb vállalkozást nemigen láttam az utóbbi évtized magyar színháztörténetében; és meg merem kockáztatni, talán hitelesebbet sem. Mintha minden erő összeadódna, hogy ezt a képtelen ötletet sikerre vigye. Mert valóban képtelennek tűnhet a gigantikus regényfolyamot egyetlen előadásba belefoglalni úgy, hogy se a történet drámaisága, se Thomas Mann szintézisteremtő, 20. századi értelmezési kerete ne csorbuljon.
Gáspár Ildikó azonban mesterien nyúlt a szöveghez, kitágítva-részleteire bontva ott, ahol a színpadi jelenlét gazdagíthatja az értelmezést, és felgyorsítva, továbbhaladva ott, ahol a játék dinamikája ezt kívánja. A regény modern hangvételét, iróniáját, pátoszt kerülő realizmusát úgy építette az előadásba, hogy a szerepeket kettébontotta: minden figura egyben önmaga narrátora is lett. Ezzel egyszerre kívülről és belülről ábrázol, a brechti színház eszközét a játék ősi, primer lendületével ötvözi. Az analógiákat, ismétlődéseket, a történet belső összefüggéseit a számokkal teszi érzékelhetővé: Jákob és József figuráit megkettőzi – apa és fiú így kettős szálon folyik egymásba –, és többször visszatér a történet kínálta hármas, hetes, illetve tizenkettes is, kultúrtörténeti toposzaikkal együtt. A darab szerkezetét a mese ősi száma, a hármas formálja – többféle értelemben is –, és ez a váz tökéletes teherhordozónak bizonyult.
Ascher és Gáspár Ildikó együttes rendezői érzékenysége ezt pakolja meg majd négyezer év emberi tapasztalatának végtelenül egyszerű eszközökkel hangsúlyozott sűrítményével, úgy, hogy a néző az élmény után napokig kábán igyekszik visszaküzdeni magát a valóságba. Ahogy Thomas Mann a regényt a homéroszi eposzok modern utódjaként építette föl, úgy Ascher – lefordítva a gesztust a színpad műfajára – az európai színháztörténet kezdeteihez nyúl. Az Ézsau felsülésén, vagy a Jákob félresikerült nászéjszakáján röhögő falusiakban nem nehéz ráismerni a görög színpad kórusára; a színpad vízszintes tagolásában a középkori misztériumok menny-föld-pokol hármasát fedezzük föl; a kevés kellék a jelenetek végén a játszókkal együtt kimegy, mint Shakespeare színpadán.
A színpadkép központi eleme egy ákombákom egyszerűségű házikó – három fal és a tető. Falusi ház, ennek tetején ül az öreg Jákob, hazavárva fiait, az elveszettet is. Égbevivő lajtorjája bizony közönséges tyúklétra, ezen csak a háztetőre mászhat, de onnan is tud társalogni az Ég Urával. Az eszköztelenség így Ascher színpadán felnagyítja a tárgyakat, kettős, hármas jelentést ad nekik, különlegessé emeli őket. Egyben mozgósítja a néző képzeletét is, aki látván látja a színes sálban a tarka József-kabátot, vagy a kifordított kardigánban a leölt bárányt. A majdnem üres színpad a második felvonásban, Potifár házában hirtelen túldíszített lesz, pedig csak néhány világító, óriási kék papírvirág kerül a ház köré. A kert szerepe ettől hangsúlyt kap, József itt hallgatja ki Huij és Tuij titkát, Potifárné is itt készül a nagy tettre, és itt veti rá magát a fiúra.
A jelenetekben elbukkanó, sokszor életnagyságú állatfigurák (Lábán juha, Potifár vízilova, a zsámolyul szolgáló öreg teknőc, vagy az egyiptomi kutyák) is fontos szerepet kapnak, de ez csak lassan derül ki. Jó ideig kelléknek látszanak. Amikor József Egyiptomban egy jegesmedvén trónolva fogadja a testvéreit, az inkább bizarr, meghökkentő. Ám az előadás záróképében, amikor a színpadot hirtelen megtöltik a becibált-behajigált hatalmas állatfigurák, már látjuk, mire ment ki mindez: Gáspár és Ascher a másik nagy bibliai mítosszal, a vízözön történetével fűzi össze Józsefét. Mint Noé bárkája az állatokat, József isten-bizonyossága az embereket viszi át egy józanabb, tisztább korba.
Az előadás legnagyobb csodája azonban a színészi összjátéknak köszönhető. Nehéz szétbontani a hatást, noha a jellemző vonásokkal megrajzolt figurák mélyén apró, zseniálisan megoldott részletek vannak. Gálffi László kérdezve-állító ősapai figurája, Kerekes Éva csodálatos humora és átváltozóképessége, Patkós Márton friss lendülete, Csuja Imre bumfordi bölcsessége, az örök nő ideálját szépséggel és okossággal felragyogtató Hámori Gabriella, vagy a potrohos Vajda Milán gyermeki lelke, Epres Attila kisember-bölcsessége, Jéger Zsombor hisztérikus-látnoki fáraója újabb és újabb rétegekben tárja fel a történet magját. Nem lehet szó nélkül hagyni két színészi alakítást: Polgár Csabáét és Tenki Rékáét. Mindketten uralják a színpadot, újraformálják a pillanatokat, minden jelenetük érzékeny részletekkel és hihetetlen erővel sugárzó kerek egész, magában hordozza a mítosz lényegét. Velük és az egész társulat kivételes összjátékával József története kiszabadul a történelemből, az időből, a mitikus messzeségből, és bármiféle aktualizálás nélkül is maivá lesz. Az öt órán át tartó játék végére szerepelő és néző szinte együtt ül a kút körül, és a magáénak fogadja el a történetet. Végtére is sok ezer éve ugyanazt a mesét éljük mindannyian: a Föld és Ég közötti létrán egyensúlyozó emberét.
Fotók: Horváth Judit.
