Örkény egyedi, senkivel össze nem téveszthető stílusa és fanyar, mégis önfeledt humora a 20. századi magyar irodalom egyik legnagyobb nyereségének tekinthető. A Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) kimerítő, mégsem szájbarágós kiállítással, a Mi mennyi? – Örkény István százéves című tárlattal emlékezik meg a zseniális íróról, aki sokszor keserves sorsa ellenére is képes volt mindig az élet napos oldalát nézni. Ahogy a Monty Python is hirdette: „Always look on the bright side of life!” – Nem tudni, hogy abban a 10 évben, amikor az angol abszurd humor királyai és Örkény egy időben voltak aktívak, hallottak-e egymásról, mindenesetre igencsak sok bennük a közös vonás.
Önmagában már az is abszurd, ahogy az egyetlen és legfontosabb életcéljának az írást tekintő Örkény hosszú ideig a szülői elvárásoknak eleget téve kénytelen volt a gyógyszerész-, illetve vegyészmérnök-képesítés megszerzésével foglalkozni. Nem beszélve az orosz hadifogságról, amely szintén jó pár évvel megrövidítette az író alkotásra fordítható idejét. Ahogy Örkény fogalmaz Egyperces életrajzában: tulajdonképpen titokban írt, abban a néhány szabad órájában, amelyet sikerült ellopnia a történelemtől.
Mindennapi abszurd
Tény, hogy élete során jó pár olyan figura vette körül, akik remek és kellően képtelen karaktereket szolgáltattak műveihez – hiszen hol másutt is találhatnánk olyan elképesztő alakokat, mint akikkel napról napra kénytelenek vagyunk együtt élni? Örkény apja például kifejezetten azok közé tartozott, akiket ki kellene találni: patikus létére három patikát mulatott el. Nem mintha iszákos lett volna, fia szerint sokkal inkább valamiféle Krúdy-hősnek, igazi gavallérnak tekinthető, akivel gyakran megesett például olyasmi, hogy az egész mulatónak francia pezsgőt rendelt.
Örkény írói pályájának jelzésértékű mozzanata, hogy a sorozatos visszautasítások után éppen József Attila volt az, aki a Szép Szó szerkesztőségében először ült le vele beszélgetni, és írásra biztatta. Annál szomorúbb, hogy a jómódú polgári családba született Örkény és József Attila éppen a társadalmi osztálykülönbség miatt nem tudott közel kerülni egymáshoz: mindkettejüket feszélyezte, hogy míg az egyiküknek alig telt kávéra, a másikuknak sosem volt efféle gondja. A PIM kiállításán többek között ehhez hasonló érdekességekkel és személyes reflexiókkal találkozhatunk, mindezt gazdag kép- és szöveganyaggal megtámogatva. Az idő nem igazán volt barátja Örkénynek – már ami az írásra fordítható nyugodt éveket illeti –, így a múzeum találóan egy-egy folyamatosan ketyegő számozott faliórával jelzi az életút egyes állomásait.
Meglepetés az üvegajtó mögött
A kiállítást túlzás nélkül merem ajánlani a fanatikus Örkény-rajongóknak és a puszta kíváncsiságból betévedőknek egyaránt, hiszen élvezhető, az információkat jó érzékkel adagoló tárlatról van szó, amely ráadásul a meglepetéseknek sincs híján. Jó ötlet, hogy az életrajzi vonatkozásoknak szentelt termet tükörajtó választja el az egyperceseknek és az abszurd drámáknak emléket állító tértől, aki viszont nem elég figyelmes, jelzés híján könnyen hiheti, hogy az ajtónál véget ér a kiállítás. Ha sikerrel vettük az akadályt, valóságos papírdobozerdőben találjuk magunkat – amely egyértelmű utalás az egyik legismertebb Örkény-drámára, a Tótékra. Ritkán találkozni olyan kiállítással, amelynek tereiben időről időre hangos nevetés hallatszik – és senki nem szól ránk, hogy csendesebben. Itt ez a természetes.
Az interaktív módon elhelyezett egypercesek mellett Örkény legismertebb drámái is helyet kaptak a teremben: videó- és hangfelvételek, plakátok idézik fel többek közt a világsikert aratott Tóték és a Macskajáték legemlékezetesebb hazai és külföldi előadásait. Külön figyelmet érdemel például a japán verzió színlapja, amelyből természetesen egy kukkot sem értünk, de jól szemlélteti, hogy egy ilyen távoli országban is milyen jól rezonálnak a mi Örkényünk humorára.
Vécébódé és Latinovits
A Tótékból készült legendás Fábri Zoltán-film, az 1969-ben készült Isten hozta, őrnagy úr! egyik részletét stílusosan egy vécébódéban nézhetjük meg, ahol minden idők legzseniálisabb őrnagyának (filmen és színpadon egyaránt), Latinovits Zoltánnak a játékában gyönyörködhetünk – nem beszélve a Tót Lajost alakító Sinkovits Imréről.
Az író által dedikált kötetek mellett a kiállításon helyet kapott az az írógép is, amelyen műveit pötyögte, egy régi telefonkészülék kagylóját a fülünkhöz emelve pedig Örkény hangját halljuk, amint egyperceseit olvassa fel. Egy helyen azt írja: az emberi lét leghősiesebb gesztusa, hogy a halál tudatával dacolva tudunk cselekedni, élni, alkotni – és ő maga is ennek jegyében élt, humorral, a nehézségek ellenére is bizakodva. „Nem akárki volt ez az Örkény” – mondta el legalább ötször az egyik idős hölgylátogató ott jártamkor. Egyet kell értenem.
