Egyes életrajzírói szerint Wagner oly mértékben volt rabja a női nemnek, hogy szinte kábítószer-függési tüneteket produkált. Nőalakjai az operáiban is erősebb, jóval karizmatikusabb személyiségek, mint a férfiak, miközben a zeneszerző életében is meghatározó szerepet játszottak. Volt ebben a hetven évben minden: kaland, liezon, plátói szerelem, két házasság – azaz sok és sokféle nő, akik közül mindössze három hagyott igazán mély nyomot maga után: Minna Planer, Mathilde Wesendonck és Cosima Liszt.

Cosima, a ragyogó

Richard Wagner már egész fiatalon pontosan tudta, mit akar: olyan társat, aki feltétel nélkül szereti és hisz benne. Aki mindenét odaadja, mi több, még magát is képes feláldozni a szerelemért,

éppen úgy, mint Brünnhilde, Izolda vagy a Bolygó hollandi Sentája. A feltétlen csodálatot – egyenrangú társként működve – egyetlen nő tudta nyújtani: Cosima, a ragyogó, Liszt Ferenc és Marie d’Agoult első lánya, az okos, művelt és elegáns világpolgár. Ő az ideális Wagner-feleség, majd később a Mester özvegye, a „Wahnfried”-villa úrnője, a hagyaték őrzője, az örökösök édesanyja, Bayreuth királynője. Cosima, aki még Hans von Bülow feleségeként megszülte Wagner gyerekét, később elvált, és új férje bűvkörében élt mindvégig, még annak halála után is. Ez utóbbi állítás olyannyira igaz, hogy a visszaemlékezések szerint Cosima – özvegyként – naponta csak néhány percre szaladt át az akkor már Bayreuthban betegeskedő, idős Liszthez, mert sietett az ünnepi játékok soros Wagner-előadására. Az igazság kedvéért azért jegyezzük meg: Liszt Ferenc sem volt az a mintaszerű apa, aki a korábbi évtizedekben túl sok időt szánt volna a gyerekeire. Lánya viselkedése ennek fényében már jobban érthető, de ez már egy másik történet.

Minna Planer, aki kitört a lábjegyzetek közül

Cosima tehát utolérhetetlen és utánozhatatlan volt a Mester feleségének szerepkörében, nem csoda, hogy az életrajzírók köteteket szentelnek neki. Az első feleség, Minna Planer alakja viszont mostanáig inkább árnyékban maradt, és többnyire lábjegyzetként szerepelt a különböző visszaemlékezésekben és monográfiákban. Pedig ez az első házasság sem volt tiszavirág-életű, épp ellenkezőleg: harminc évig tartott, ebből húsz évet élt együtt a házaspár. Wagner mindössze huszonegy évesen, a magdeburgi színház zeneigazgatójaként ismerte meg a négy évvel idősebb Minnát, a társulat egyik színésznőjét. Nem sok közös vonásuk volt, nem igazán illettek össze – ez már a kezdetekben kiderült –, két év után mégis megesküdtek. A lánynak korábban sem volt könnyű élete: tizenhat évesen megerőszakolták, és Natalie-t, akit ezután megszült, sokáig a húgaként mutatta be mindenkinek. Volt tehát nehézség elég, és ezek a házasság éveiben csak fokozódtak. A meglehetősen egyszerű családból származó Minna egyébként korábban már megszokta a nélkülözést, és igen gyakorlatiasan bánt el a helyzettel. Ez jól is jött, mert a fiatal házaspárnak meglehetősen bizonytalan anyagi körülmények között kellett élnie. Először Rigába költöztek, de a pénz kevés volt, ráadásul Wagner folytonosan kalandokba bonyolódott, így minden napra jutott egy-egy veszekedés. Aztán elkezdődött az örökös vándorlás, bejárták fél Európát, mindig abba a városba költöztek, ahol a fiatal zeneszerző állást kapott zeneigazgatóként, és Minna mindenütt megpróbált otthont teremteni.

A vég nélküli utazások, költözések során Minna feladta színpadi karrierjét, aztán minden mást is: először ruháit, később kevés ékszerét adta el, hiszen kellett a pénz ennivalóra. Ennek ellenére előfordult, hogy hetekig almán élt, mert nem akadt más. Hol egyiküknek, hol másikuknak lett elege a házasságból, nemcsak a férj, de olykor a feleség is félrelépett, aztán mégis folytatták közös életüket. Ami viszont megint csak balszerencsét hozott: egy keleti-tengeri viharos hajóúton Minna elvetélt, s ezután többet már került áldott állapotba. Az 1840-es években, egy viszonylag nyugalmas drezdai időszak után megint hosszabb különélés következett, és 1858-ban végleg szakítottak. Az asszony, aki időközben szívbeteg lett, ezután is tartotta a kapcsolatot Wagnerrel, aki anyagilag mindvégig gondoskodott róla. Kellett is a pénz kúrákra, orvosokra, de ezek sem tudtak segíteni. Minna mindössze ötvenhét évesen halt meg, mégpedig úgy, hogy a hivatalos váláshoz sohasem járult hozzá. A kortársak visszaemlékezései szerint „hagyományos” értelemben jó feleség volt: elviselte az örökös utazást, a nélkülözést, és kevés pénzből is képes volt vacsorát főzni. Csakhogy egy zseninek éppen hogy nem „hagyományos” feleségre és meleg vacsorára van szüksége. Amire viszont vágyott, azt Minna minden jó szándék ellenére sem volt képes megadni neki.

Isolda, akit Mathilde Wesendoncknak hívtak

Mathilde Wesendonck volt az egyedüli nő, aki Cosima és Minna mellett valóban meghatározó szerepet játszott Wagner életében. Miután a zeneszerzőnek az 1840-es évek végén politikai okokból el kellett hagynia Németországot, egy ideig Zürichben rendezkedett be. 1852-ben egy koncerten ismerkedett meg a gazdag zürichi selyemgyárossal, Otto Wesendonckkal és feleségével, Mathildéval, akik hamarosan nagyvonalú mecénásként álltak mellé. Wesendonck olyannyira csodálta Wagner művészetét, hogy az anyagi támogatás mellett a családi birtokon álló egyik kis házát is átengedte a zeneszerzőnek. Mathilde tehát ott volt a közelben, és hamar kiderült, milyen erősen rezonálnak egymásra. Hat éven át ő volt a múzsa, a „lélektárs”, az a nő, aki pontosan értette a művészetét, és érezte minden rezdülését, aki hitt benne, és aki mindenkinél jobban inspirálta: ez a szerelem ihlette például a Trisztán és Izoldát. Az asszony egyébként tehetséges költő is volt, néhány versét Wagner meg is zenésítette, a Wesendonck-dalok így máig őrzik nevét. A kapcsolat feltehetően mindvégig plátói maradt, és „isteni-éteri” voltához képest meglehetősen prózai, mi több, kisszerű véget ért: egyes források szerint Otto Wesendonck találta meg a zeneszerző egyik, feleségének írt levelét, mások szerint a Drezdában élő Minna. Annyi bizonyos, hogy óriási botrány tört ki, ami elől Wagner egészen Velencéig menekült, és ott folytatta a Trisztánt. Ha pedig valaki meghallgatja az operából Izolda szerelmi halálát, ma is pontosan érzi ennek a megrázó, szinte a téboly határát súroló, Mathilde iránt érzett szerelemnek a feneketlen mélységét. Wagner ezzel állított neki örök emléket.