A kulturális pezsgés befészkelte magát a belvárosi kávéházak és magánlakások zugaiba. Vajon mi adja e helyszínek ellenállhatatlan varázsát? És mi indít valakit arra a XXI. században, hogy művészeti szalont nyisson?
A Múzeum körút egyik patinás homlokzatú bérháza előtt toporgunk, és épp az aznap esti jelszót próbáljuk emlékezetünkbe idézni. Szerencsére eszünkbe jut végül, így nemsokára már az első emeleti lakás kanapéján ülve, egy pohár borral a kezünkben várjuk a jazz-koncert kezdetét. Az ehhez hasonló programok ma már nem mennek ritkaságszámba Budapesten, jószerivel a hét minden napján lehet találni ilyen rendezvényt, ahol elmosódik a nézőtér és a színpad közt megszokott éles határvonal. A palettán csaknem az összes művészeti ág helyet kap: kiállítások, koncertek, irodalmi estek, filmvetítések és rendhagyó színházi előadások közül szemezgethet a kalandos kedvű érdeklődő.
A kultúra „magánélete” sok évszázados múltra tekint vissza. Voltak olyan szakaszai az európai történelemnek, mikor a szalonok a fontos társadalmi változások legfőbb katalizátorai voltak, a magyar irodalmi és tudományos élet fejlődését is nagyban meghatározták. Mielőtt bebarangolnánk a manapság reneszánszát élő pesti szalonvilágot, vessünk egy pillantást e különös intézmény kalandos történetére.
Tündöklések és bukások
Bár maga a szó olasz eredetű, a szalon mégis a XVII. századi Franciaországban tett szert először valódi jelentőségre. Akkoriban kezdték ellepni a divatos költők, írók, művészek és tudósok a művelt arisztokrata hölgyek párizsi palotáinak fogadószobáit. A Rambouillet márkiné palotájában vagy Madame du Maine, La Fayette grófnő és az enciklopédistákat maga köré gyűjtő Julie de Lespinasse otthonában tartott impozáns gyülekezetek nem fulladtak ki a puszta társasági szórakozásban. A játék, udvarlás és bájcsevej kötelező körein túl kulturális műhelyként is funkcionáltak ezek az összejövetelek, hatalmas szerepet játszva a kor szellemi arculatának megrajzolásában. A szalonokban szökkentek szárba a felvilágosodás eszméi, a félreeső kastélyszobákban sűrűsödött mindaz a féktelen tudásvágy és szabadgondolkodás, mely az idejétmúlt rendi társadalom fokozatos felbomlásához vezetett.
Ezeknek a bizonyos kastélyszobáknak abban is elévülhetetlen érdemük volt, hogy a nők társadalmi szerepe sokkal jelentősebbé vált. A hivatalos politikai és kulturális intézményekben persze továbbra is töretlen volt a férfiuralom, de a kor haladó szellemi elitjét összefogó szalonok házigazdái szinte kivétel nélkül befolyásos hölgyek voltak. Hogy a bájos és törékeny „salonnière”-ek milyen meghatározó személyiségekké váltak az 1800-as évekre, azt kiválóan mutatja Madame de Staël és jó barátnője, Madame Récamier példája: az említett úrhölgyek körei a napóleoni birodalomépítéssel szembeni ellenállás szellemi központjai lettek, ami annyira fenyegetőnek bizonyult, hogy a császár végül emigrációba kényszerítette őket.
Ekkortájt már Pesten is éledezni kezdtek a szalonok. A francia forradalom éveiben Beleznay Miklós tábornok özvegyének Múzeum körúti lakásán tömörültek az irodalom és a tudomány meghatározó alakjai, a reformkor hajnalán pedig az Üllői úti Bártfay-rezidencián cserélhettek eszmét Kazinczy, Kölcsey, Kisfaludy és társaik a magyar kultúra megújításának lehetséges útjairól. Bár alapvetően arisztokrata körökből indult, a kiegyezést követő polgárosodás tovább élénkítette a hazai szalonéletet, így a századfordulóra már élénk intellektuális pezsgés jellemezte a pesti magánlakásokat, valamint a melléjük csakhamar felzárkózó kávéházakat. A nők ebben a nyitottabb, polgári szalonvilágban sem vesztették el központi szerepüket: a Nyugatos író- és költőfeleségek otthonaiba jószerivel hazajárt az összes korabeli művész, és a Hadik kávéház is legalább annyira számított a lenyűgöző személyiségű Karinthyné Böhm Aranka, mint legendás férje magánbirodalmának.
A teljes cikk a La femme 2013. őszi számában olvasható.
