Státusszimbólum a múltban, szerelmünk záloga a jelenben. Sokat lehetne írni a cipőkről, könyveket megtölteni az emberiség e nélkülözhetetlen viseletéről szóló elbeszéléssel…
A cipőben vegyül a praktikum, a divat, a szokás. Véres hagyományokat szül, és kedves szokásokat teremt, értelmetlen megoldásokkal operálhat, vagy akár a legpraktikusabb megoldásokat hozhatja. Például az a csizma, amelyet kívül-belül állati szőr borít, és csupán a talprészre varrnak nagyobb bőrdarabot: az uráli népek viselete igen melegen tartotta viselője lábát, hiszen a belső szőrme a lábat dörzsölve vérbőséget okozott, és megvédte a fagyástól. A facipő nem a hollandok kiváltsága, egész Európában elterjedt a maga korában. Sőt az is kiderült, hogy az emberek általában díszes textillábbelit húztak, és arra vették fel a facipőt.
A kínai lábzsugorítás sötét hagyományával nem annyira a szegényeket, inkább a jómódúakat nyomorították meg, a szegények ugyanis nem engedhették meg maguknak, hogy mozgásképtelenné tegyék lány gyermekeiket. A minél kisebb láb nagyobb szexuális vonzerőt, így nagyobb hozományt jelentett, ezért a gazdagabb családok lányain alkalmazták ezt a kegyetlen szokást. Hiába aprócskák tehát a hímzett, selyem lótuszcipőcskék, felnőtt nők számára készültek. Már kisgyermekkortól a cipőkhöz igazították a láb formáját, eltörték a lábcsontokat, majd a lábujjakat a láb alá hajtva rögzítették – és a folyamatot többször is megismételték, hogy a végeredmény a gazdag kérők figyelmét felkeltse.
Hiába fejlődtek folyamatosan a cipők, a kíváncsi szemek elől sokszor és sokáig eltakarták őket a szoknyák, miként a 16-17. században a magasított talpú, illetve magas sarkú női lábbeliket. Így például a magas talpú papucsszerűséget, a chopine-t is, amely hiába árulkodott viselője társadalmi helyzetéről, csak néhányan vehették szemügyre. Itáliában és Spanyolország például olyan magasra emelkedett a rangos hölgyek, na meg a kurtizánok lábbelije – velencei volt csaknem félméteres chopine is –, hogy járni is alig tudtak benne. Az ilyen magas cipőkhöz ugyanis olyan sok textilre volt szükség, így annyival drágábbak voltak, hogy magasságuk egyértelműen az anyagi jólétet szimbolizálta. Spanyolországban a chopine kilátszott a szoknya alól, ezért alaposan feldíszítették, Itáliában viszont nem, így dísztelen maradt. A magas sarkú vagy -talpú cipők viselői járni is alig tudtak, de hogy mégis talpon maradjanak, a férfiak karjukat nyújtották a hölgyeknek – ez a szokás a mai napig fennmaradt.
Ki gondolná, hogy egy cipőt az általa kiadott hangról neveznek el? Pedig ilyen a 14-17. századi kabkab, a lábbeliként használt több tíz centiméteres „emelvény”, amely klaffogó hangot adott ki viselés közben. Ám nem céltalan ez a viselet sem, ahogy olasz társánál is tapasztaltuk: az emelvényszámba menő cipő ugyanis az utca mocskától, a mocsaras vidékektől, vagy éppen a fürdők márványpadlójának forróságától kímélhette meg viselőjét.
Ismerős minta rajzolódik viszont ki, ha a padukát vesszük szemügyre: a 17. század indiai tervezői ugyanis a mostani tangapapucs elődjét hozták létre. Saruink elődjének egy apró hiányossága azért van: nincs rajta pánt, ami valljuk be, igencsak megnehezíti a használatát, és hogy a kor használóinak még nehezebb legyen a dolga, esetenként megmagasították a cipőt. Éppen ezért nem is annyira járásra, mint inkább csoszogásra használták ezt a vasból, fából és elefántcsontból is elkészített cipőtípust, és különböző drága holmikkal díszítették az aranytól kezdve az ezüstig.
