A színek jelentését nem a divat, vagy a művészetek, hanem társadalmi és kulturális hagyományok határozzák meg. Lehet legszebb a zöld is. A homokszín, a mályva, a rózsaszín, korall, agyag, ezüst, mandarin, melegfehér, Klein-kék és jajvörös. Nem meglepő módon a különböző színek és árnyalataik az élet minden területén jelen vannak, a lakberendezésben és a dizájnban ugyanúgy, mint az orvostudományban, a pszichológiában, a politikában, a művészetben, az iskolai rajzórákon, vagy éppen különféle gyanús ezoterikus üzelmekben.
A szín a vizuális érzéklet azon tulajdonsága, amelynél valamely felület tulajdonságai hasonlók az olyan észleletekhez, mint a vörös, sárga, zöld és kék, illetve ezek kombinációja. A szín szimbólum: kifejezhet érzést, hangulatot, világnézetet, lelkiállapotot, szexuális orientációit, társadalmi szolidaritást, évszakot, napszakot és számos egyéb koncepciót. A szín olyan benyomás, amely egyszerre működik külső és belső, szándékos és akarattalan módon. A Pantone lakberendezési portál az előző évekhez hasonlóan a 2013-as évre is meghirdette a legfőbb színt. Idén ez nem más, mint a smaragdzöld (emerald green), amely a honlap leírása szerint „életteli, sugárzó és áradó.”
A szivárványon túl
A smaragd fontos szimbóluma a popkultúra egyik legtöbbet elemzett darabjának, a Frank Baum meseregényéből készült Óz, a csodák csodája című, 1939-ben bemutatott filmnek. Dorothy és barátai – a gyáva Oroszlán, az üresfejű Madárijesztő és a szívtelen Bádogember – a szivárványon túl fekvő Smaragdvárosba szeretnének eljutni, hogy a nagy varázsló segítségével megoldják a problémáikat. Az Oroszlán bátor szeretne lenni, hiszen minden rendes oroszlán: rémisztő. A Bádogember érző és dobogó szívet szeretne, a Madárijesztő pedig észt. És hogy Dorothy mit szeretne? Ő egyszerűen csak hazajutni Kansasbe. Ahogyan a nagy varázslókról általában, Ózról is kiderül, hogy közönséges szemfényvesztő, hőseink azonban közben rájönnek, hogy megoldás saját magukban rejlik.
Az út, amely a felismerésig vezeti őket, sárga kövekkel van kirakva, amelyen Dorothy egy rubinpiros cipőben megy végig. A sárga köves út azóta kedvelt interkulturális szimbólum, bizonyos értelemben az önismeret metaforájaként is működik. Mindenkinek megvan a maga Smaragdvárosa – ha már napsütötte sávból kevesebb jutott –, ahová el kell jutnia ahhoz, hogy rájöjjön: a szorongás vélt vagy valós fogyatékosságai miatt kizárólag magában oldható fel. Az egész történetet a színekkel való játék festi hatásossá, azonban ebben demagógia is van. A jó nyugati boszorkány világában a színek uralkodnak, a gonosz keleti boszorkányéban minden sötét.
A színes film megjelenése utáni két évtizedben sokszor éltek azzal a műfogással, hogy váltogatták a színes és a fekete-fehér jeleneteket, utóbbival általában valami negatívat kifejezve. Ennek volt első példája az Óz, vagy a karácsonyi filmek etalonja, az 1946-os Az élet csodaszép című mozi. Pedig a sötét színek nem jelentenek szükségszerűen rosszat, legfeljebb egyhangúságot.
Sötétkék, majdnem fekete
Mi a közös a szódában, a sütőtökben és a csokoládéban? Természetesen mindegyik egy színárnyalatot jelöl. A négy alapszínen (vörös, sárga, zöld, kék) kívül ugyanis kis túlzással annyi szín létezik, ahányat kitalálunk. A színekre is igaz lehet Ludwig Wittgenstein német filozófus híres tételének egyszerűsítése: nemcsak a dolgok, hanem a színek is a megnevezésben jönnek létre.
Legkésőbb a lila dalra fakadó nyakkendő után már az iskolások is tudják, hogy a különböző érzékek összekapcsolásán alapuló retorikai alakzat neve a szinesztézia. Sokan össze is kapcsolják a színekkel, pedig a szín-esztézia nem létező fogalom. Színesztétika viszont létezik, a dizájn, a divat területén dolgozók számára az egyik leghasznosabb tudás. Az egyik legismertebb, máig használatos színelmélet Johann Wolfgang Goethe 1810-ben megjelent Színtan című munkája, amelyet ő maga főművének nevezett, s amely beható természettudományi és kulturális vizsgálódások keverékeként foglalkozik a színekkel. Bár az optikával és fizikával foglalkozók sok esetben komolytalannak tartják, művészetelméleti értéke elvitathatatlan.
A piros az tilos, de valakinek a rózsaszín is
Bizonyos színek köznapi szimbólumként is funkcionálnak. Ezek közül a legismertebb a piros mint a tiltások szimbóluma, különösen a közlekedésben. Ugyanez nem érvényes a divatban, hiszen a fekete és a fehér mellett a piros az egyik legfontosabb szín, amelyek együtt – Barbara Kruger amerikai képzőművészt idézve – az autoritás érzetét keltik.
A rózsaszín kislányos, a világoskék kisfiús, a zöld megnyugtat, a piros tilt vagy lázít. Jelenlegi kultúránk bevett értelmezései ezek, azonban mint minden szimbólumrendszer, folyamatosan változik. Érvényességét ezért óvatos gyanakvással kell kezelni. A vörös a heraldikában a bátorság szimbóluma, míg a középkorban a vörös hajat a boszorkányság egyik jeleként értelmezték. Közhely, de fontos, hogy sok kultúrában – a nyugatival ellentétben – a gyász színe nem a fekete, hanem a fehér. Kevesen tudják, hogy a magától értetődő binaritás, miszerint a kislányoknak rózsaszínben, a kisfiúknak pedig kékben kell járni, a 20. század első feléig éppen fordítva volt. A kisfiúkat előszeretettel öltöztették rózsaszínbe, hiszen az a fehér és a piros keveréke. Úgy gondolták, hogy a fehér az ártatlanságot, míg a piros az erőt sugározza, így éppen tökéletes egy még ártatlan, később azonban minden bizonnyal erős és nagy hatalmú férfi számára. A második világháború kataklizmája azonban ezt is megváltozatta. A haláltáborokban ugyanis a homoszexuális férfiakat rózsaszín háromszöggel bélyegezték meg, ezután a szín stigmatizálttá vált. Jellemző a kulturális sztereotípiák abnormális működésére, hogy a korábbi rendszert megfordítva a kislányokra adaptálták a rózsaszínt, amely nem az erő és az ártatlanság, hanem a cukiság szimbóluma lett.
Az Egyesült Államokban nagy port kavart a J. Crew ruházati cég 2011-es Saturdays with Jenna („szombat Jennával”) című online kampánya, amelynek főszereplője a cég egyik csúcstervezője, Jenna Lyons és kisfia, Beckett volt. A képen a nyolc év körüli kisfiúnak rózsaszínre voltak lakkozva a lábkörmei. A plakát – különösen konzervatív körökben – nagy felháborodást keltett. Természetesen azzal a kiszámítható váddal éltek, hogy a plakát a devianciát és a transzneműséget reklámozza. Jenna és a kampányt védők azzal érveltek, hogy az ellenzők valójában nem is a körömlakkot találták botrányosnak, hiszen az, bár nem megszokott, bizonyos szintig elfogadott a férfiaknál is. A probléma sokkal inkább a szín volt. A vita egyik legérdekesebb felvetése az volt, hogy mi lett volna, ha feketére festi a kisfiú körmeit? Jenna Lyons azt nyilatkozta, hogy a kisfiának a rózsaszín a kedvenc színe, és ki akarta próbálni a körömlakkot. Egyszerű és hatásos érv: mi ezzel a baj?
Színdiktatúra
Világos tehát, hogy a különböző színek aktuális jelentése kulturális, társadalmi és egyéni tényezők bonyolult kölcsönhatása mentén jön létre. Erre az aktuális színtrendek különösen plasztikus példát szolgáltatnak, hiszen mi alapján lesz az egyik szezonban a kanárisárga divatos, a következőben pedig a kobaltkék?
A divat-összeesküvések hívei erre természetesen azt válaszolják, hogy néhány összefonódó érdekcsoport, tervezők, szerkesztők és trendszakértők önös indokból összebeszélve alakítják ki a divatot, egymás malmára hajtva a vizet. Ezzel az érveléssel az a probléma, hogy a divat nem homogén, átjárhatatlan rendszer, nem létezik egyetlen trend, ahogyan kizárólagos divat sem. Heterogén kulturális terek léteznek, alkotói csoportok és szubkultúrák, amelyek számára divat fogalma korántsem ugyanazt jelenti. A színdiktatúra sokkal inkább társadalmi, mint művészeti probléma.
A színeket nem a tervezők, hanem a társadalom erőlteti ránk, ahogyan – nem meglepő módon – a színtelenséget is. Talán meglepő egy kanárisárga kabát a sok fekete tolldzseki között, de feldobja a szürke téli napokat. Magyarországon a színek kevésbé vannak jelen a hétköznapokban, mint a legtöbb nyugat-európai országban. Különösen télen kelt feltűnést egy piros nadrág, egy sárga vagy mályvaszínű kabát: nekünk egyelőre marad a fekete és a szürke ötven árnyalata.
Fotó: Stylebook.de, Pantone.com, 123rf.com
