Az idővel szemben a nő, találékony. Fifikás lényének megfelelően változatos stratégiákat alkalmaz legnagyobb ellensége sakkban tartására. Az idő múlása mindenkiben máskor tudatosul. Az egyik régi ismerősömben például akkor, amikor nemrégiben kissé vonakodva, de megünnepelte az ötvenedik születésnapját. Ne aggódjatok, csak három napig fáj, utána már ki lehet bírni – nyugtatott meg minket, akik még előtte állunk ennek az élménynek. Másik kedves barátnőm (valódi, hamisítatlan szépasszony) akkor vélte hallani először az óra kegyetlen ketyegését, amikor egyszer csak feltűnt neki, hogy a kukásfiúk, korábbi szokásukkal ellentétben, már nem fütyülnek utána, ha kivágott ruhájában és 15 centi magas sarkain végiglibeg a Krisztina körúton. Márpedig ha valaki gimnazista lány kora óta a környék bombázójának számít, az az ilyesmit igencsak rossz néven veszi.

Engem viszont az szembesített az idő elszaladásával, hogy feltűnt, mostanában mintha egyre kisebb betűkkel nyomnák a könyveket, az újságokat meg pláne csak jó másfél méteres távolságból lehet kibetűzni. A szemem sztrájkba lépése meglehetősen érzékenyen érintett. Olyannyira, hogy nyomban el is rohantam a szemorvoshoz, aki panaszaimat az együttérzés legcsekélyebb jele nélkül a korom számlájára írta. Írt továbbá egy szemüvegreceptet, sajnos akkora betűkkel, hogy szemüveg nélkül is el tudtam olvasni. Nem kellett volna, a diagnózis rovatban ugyanis ez állt: presbyopia (öregszeműség). Így aztán elmondhatom magamról, papírom van róla, hogy öreg vagyok.

A humorista

Jól bevált taktika például az arcába nevetni a múló időnek. A humor amúgy is nélkülözhetetlen fegyvertársunk az élet megpróbáltatásaival vívott harcban, nemcsak öregedés ellen vethető be. Pontosan ezt alkalmazta az egykori svéd szexbomba, Anita Ekberg, aki sokkal inkább dús idomaival, mintsem lélegzetelállító szerepformálásaival írta be magát a mozgókép történetébe. Ha másra nem is, életművének egy jelenetére minden valamirevaló filmbarát emlékszik: arra, amikor Fellini Édes életében a római Trevi-kútban pancsolva próbálja becsalogatni a vízbe Marcello Mastroiannit.

Miss Svédországként, majd felkapott hollywoodi sztárként a szőke szépség magától értetődőnek tartotta, hogy minden lépését éhes férfitekintetek kísérik, és érthető módon nehezményezte, amikor az érdeklődés alábbhagyott. Állítólag ekkor foglalta össze frappánsan a női életút dilemmáját: „Tizenöt éves koromban másfél órán át sminkeltem magam, hogy húszévesnek nézzek ki. Ma ugyanezt teszem.”

Ugyancsak svédszőke, bár ekbergi idomokkal nem büszkélkedő egykori kolléganőm hasonlóan jó kedéllyel vette tudomásul, hogy elszaladtak fölötte az évek. Igaz, a múló idő kegyes volt hozzá, nemcsak a szőkesége nem fakult meg, hanem az alakja is kislányosan karcsú maradt. Senki meg nem mondta volna, hogy két egyetemista fiú édesanyja, hátulról és némi távolságból nézve simán elment huszonévesnek.

Ebbe a tévedésbe esett az a két fiatalember is, aki egy szép nap nyomába szegődött az utcán. Először csak fütyültek és szexuális töltetű megjegyzéseket ordibáltak utána, majd az egyikük felgyorsított, hogy utolérje és személyes varázsával nyűgözze le. Ekkor következett a nagy arcra esés. Ági – így hívták a kolléganőmet – mulatva idézte fel, hogyan hervadt le csalódottan a mosoly a fiatalember képéről, és hogyan kiabált vissza lemaradt társának:
– Te, figyelj, hát ez ezeréves!

A lázadó

Tapasztalataim szerint ez a leggyakoribb típus. Valódi Szerb Antal-i hős (vagyis hősnő) ő, az Ulpius-testvérekhez és a keltákhoz hasonlóan lényének alapvonása a lázadás a tények zsarnoksága ellen. A tények ez esetben a születési anyakönyvi kivonatában megbújó számadatok, ezeknek nyilvánosságra kerülését az ilyen kelta-nő akár az élete árán is igyekszik megakadályozni.

Ezek az éveik számát sejtelmes homályba burkoló nők a lázadók egyik altípusát, az „úgy maradt” kifejezéssel jellemezhető kategóriát képviselik. Kétségbeesett és eleve kudarcra ítélt módon próbálják meg konzerválni tovatűnő fiatalságukat, és mindeközben sajnos könnyen nevetségessé válnak. A makacsul csak szakadt farmert és lófarkat viselő ál-tizenéves ugyanúgy ide tartozik, mint az az idős nő, aki Agatha Christie kifejezésével élve „szép lány lehetett fiatalon, mert úgy viselkedik, mint aki az volt”. Egyszer a repülőtéri busz fedélzetén hozott össze a sors egy ilyen megáll-az-idő-szerű nagymamával, aki egész úton leplezetlen és elmondhatatlanul kínos módon igyekezett flörtölni a huszonéves sofőrrel. Szegény fiú sehogy sem tudott előállni megfelelő válaszlépésekkel, így a Ferihegyig vezető jó félórás út legalább kétszer olyan hosszúnak tűnt. Mikor végre megérkeztünk és a sofőr megkönnyebbülten kiszállhatott a bőröndökért, nagymami útitársnője megjegyezte:
– Milyen jóképű ez a fiú!
Mire nagymami vihorászva válaszolt:
– Hát persze, mit gondolsz, miért viselkedtem így?
Mert önkritika nélküli szerencsétlen vagy, gondoltam én.

A szépség és a fiatalság elillanását ugyanis úgy is tudomásul lehet venni, hogy közben nem mások nevetnek rajtunk, hanem mi önmagunkon. Ha ezt a feladatot sikerrel hajtjuk végre, joggal kerülünk be a lázadók önironikus alcsoportjába. Az ilyen nő nem örül ugyan, ha a szomszédék egyetmista lánya hangos csókólommal köszön rá a lépcsőházban, de nem harapja le a kis pincérlány fejét, ha az olyanokat kérdez tőle, hogy „tetszett már rendelni?”. Helyette megmagyarázza magának, hogy az ifjabb korosztály – ki tudja, miért – képtelen magázódni, a tegezésen kívül kizárólag a nyolcvanon alul súlyos verbális udvariatlanságnak számító tetszikezést ismeri.

– Nem tetszettem – válaszolja ilyenkor az önironikus, egyébként teljesen fölöslegesen, mert az élcelődés lepereg a kis pincérlányról. Önironikus ilyenkor ismételten megbánja, hogy nem olyan országban jött a világra, ahol csak egyfajta megszólítás dívik.

A szerepváltó

A talán legharmonikusabb női taktika együtt úszni az árral és valamennyi, az idő múlásával együtt járó női szerepnek megtalálni a szépségét. Az ilyen nő pontosan az ellentéte „úgy maradt” társnőinek, felismeri és elfogadja, mikor mi illik hozzá. Nem nyafog, hogy már nem ő minden társaság középpontja, és nem sértődik meg, ha a hentes olyat tesz, amire néhány évvel korábban sose vetemedett volna, tudniillik belecsempészi a csomagjába a parizer végét. Nem könnyű és nagy bölcsességet kívánó magatartás ez. Ahogyan egy ma már hatunokás nagymama, valaha szintén szépasszony jelentette ki: annak idején én voltam a bölcsészkar szépségkirálynője, de ötvenéves koromra azért én is lenyugodtam!

Nála is találóbban fogalmazott az a kedves doktornő, aki esztétikai bőrgyógyászként nap mint nap szépülni és fiatalodni vágyó nők sokaságával találkozik. Éppen azért választotta ezt a szakmát, hogy visszaadhassa nekik harmonikus megjelenésüket. „Én is mutatós darab voltam fiatalabb koromban, megfordultak utánam a férfiak, de mára áthelyeződtek a hangsúlyok az életemben – mondja. – A legfontosabb boldogságforrás számomra a családom, teljesen kielégít, hogy a három gyerekem számára én vagyok a legszebb a világon, és a férjem naponta elmondja, mennyire szeret. Hódítani húszévesen kell, egy bizonyos koron túl a nőnek már nem a szexuális vadászat a feladata. A külsejénél sem az a fontos, hogy mindenáron fiatalnak látsszon, hanem hogy a korának megfelelőn jól nézzen ki, és harmóniát sugározzon.”

Tisztában van ezzel az igazsággal Hollywood egyik legintelligensebb színésznője, az idén negyvenedik évébe lépett Uma Thurman, akit nemrégiben az Andrássy úton láthattak a szemfüles budapestiek a Maupassant-regényből készülő Szépfiú forgatásán. Umánál aligha akadt bájosabb lány a filmvilágban, amikor 18 éves korában feltűnt a Veszedelmes viszonyokban mint Valmont márki szerelmi tudásra éhes ifjú tanítványa. Aztán férjhez ment jóképű kollégájához, Ethan Hawke-hoz, és szült két gyereket, akik legalább annyira szépek, mint a szüleik. És ezzel saját bevallása szerint átrendeződött az élete: megtanulta, hogy minden dolgozó nő a „superwoman” kategóriába tartozik, és próbálja megtalálni az egyensúlyt kreatív és sok örömet adó munkája, illetve a gyereknevelés között. Hogy Uma milyen szenzációsan néz ki, arról újra meggyőződhetünk majd, ha jövőre bemutatják a Szépfiút – de a filmben már nem a főhős (az Alkonyat-filmekkel befutott Robert Pattinson) ijfú menyasszonyának szerepe jutott neki.

Az újító

Az idő legyőzésének további hatékony módszere a folyamatos megújulás. Óriásit fordít az életén az Ízek, imák, szerelmek (Eat, pray, love) című könyv szerző-főhőse, Elisabeth Gilbert is, aki valószínűleg biztos volt abban, hogy kényelmesen kipárnázott kis világában már semmi különösebben meglepő nem fog történni vele. Aztán egyszerre csak azon kapta magát, hogy az életében minden új.

Hogy mi minden, az kiderül majd az idén a mozikba kerülő, hasonló című filmből is, amelynek főszerepét az idén októberben 43. születésnapját ünneplő, háromgyerekes szupermama, Julia Roberts játssza. Nagyszerű több rétegű történet ez, amely egy nőről, egy bizonyos korról és annak a kornak az aktuális problémáiról szól – nyilatkozta a filmről.

A választás teljes joggal esett rá, hiszen Julia is a nagy újítók közé tartozik. Ülhetne ugyan a babérjain mint a világ egyik legjobban kereső színésznője, és olvasgathatná elégedetten a People magazint, amely az idén őt választotta a világ legszebb emberének. Ehelyett nemrégiben új úton indult el, és a Lancôme felkérését elfogadva a kozmetikai márka nagykövete lett.

„Számomra ez jelentős állomás, komoly és elegáns feladat – jellemezte új megbízatását. – Nagyon örülök ennek a feladatnak, és bizonyos szempontból mosolyogtatónak találom, hogy éppen most kaptam ilyen lehetőséget, de talán nem is kértek volna fel, amikor fiatalabb voltam. Most, lassan negyvenhárom évesen úgy érzem, ehhez a feladathoz kell egyfajta érettség.”

A győztes

Ha a lázadó a leggyakoribb női szerep, akkor a győztes sajnálatos módon a legritkább. Csak olyan kivételes személyiségeknek jut osztályrészül, mint az idén 61. évébe lépő Meryl Streep, akinek pályafutása minden korábbi hollywoodi tévhitet megcáfol. Például azt, hogy csak gyönyörű nőkből lehet sztár, hiszen a szabálytalan arcú és modellalkatúnak éppenséggel nem nevezhető Streep fiatalon sem volt az a lélegzetelállító szépség. De bebizonyította azt is, hogy hamis a stúdióvezetőknek az a meggyőződése, hogy nőkről – pláne idős nőkről – szóló filmekkel nem lehet kasszát robbantani. A Mamma Mia, Az ördög Pradát visel vagy a Julie és Julia ugyanúgy rekordbevételt hozott, mint legújabb filmje, az Egyszerűen bonyolult.

„Hihetetlen: hatvanéves vagyok, és főszerepeket játszom romantikus komédiákban!” – jelentette ki Streep, aki maga is meglepődött pályája szoktalan alakulásán. Elvégre már 38 évesen szilárd meggyőződése volt, hogy soha többé nem kap majd igazán jelentős szerepet. Ehhez képest igazi nagy sikereit jórészt ezután érte el. Saját bevallása szerint mára elérte azt a kort, amikor mer önmaga lenni anélkül, hogy különösebben tekintettel lenne mások érzelmeire, és amikor botox és bármilyen egyéb mesterséges beavatkozás nélkül vállalja az arcát. Mike Nichols rendező szerint Streep olyasmit ért el, amire korábban soha nem volt példa: áttörte az az üvegplafont, amely megakadályozta az idős nőket abban, hogy nagy sztárok legyenek.

Amit Meryl Steep elért, arra eddig nem volt példa: hatvan évesen nagyobb sztár, mint valaha.

Meryl Streep útja jól példázza azt, amit Szendi Gábor pszichológus egy helyen úgy fogalmaz meg: ahogyan egyre tovább élünk, lehetőséget kapunk rá, hogy az életünk első felében szaporodjunk, a másodikban azonban kiteljesítsük önmagunkat. Igaz, teszi hozzá, a sors nem feltétlenül igazságos: valószínűbb, hogy az lesz idős korában is sikeres, aki fiatalon az volt.