Olyan embernek tekinti magát, aki állandó készenlétben van, millió dologra

figyel, sokba fog bele, mert párhuzamosan futó cselekvések közben érzi jól magát.

Ha pedig gond merül föl az egyik tevékenységben, beleveti magát a másikba.

Művészettörténész szülők nyolc gyermeke közül a legidősebb. „Háborús” gyerek, az ötvenes évek második felében az akkori nyolc katolikus iskola egyikében, a Patrona Hungariae Gimnáziumban tanult. Nehezen viselte az internátust, Camus és Sartre könyveit csempészte be az osztálytársainak, miközben az ő gondolkodásmódját Teilhard de Chardin eszmevilága befolyásolta.

Már kamaszkorában a végső kérdéseken gondolkodott. „Alapvetően meghatározza a világszemléletemet az, hogy a világ messze túlmutat mirajtunk, és hogy azokat az erkölcsi törvényeket, amelyek irányítanak minket, nem lehet megmagyarázni másként, mint hogy egy transzcendens erőtérben élünk.”

Ötéves kora óta írt verseket, végzős gimnazistaként első díjat nyert egy rádiós irodalmi pályázaton. „Ez nagyon komoly választóvonalat jelentett! Ettől kezdve sokkal kritikusabban írtam, mert addig a versírás olyan volt, mint a lélegzés.” Talán e pillanattól vélte lehetségesnek: más területeken mélyebben vizsgálhatja az összefüggéseket. Kiváló matematikusnak ígérkezett, mégis pszichológus szeretett volna lenni. „Amikor érettségiztem, lehetetlen volt bejutni a bölcsészkarra egy egyházi gimnáziumból, azért azt gondoltam, legközelebb az orvostudomány áll ahhoz, ami engem érdekel: az ember mint egész.”

Amikor megkapta orvosi diplomáját, áthívták a munkaegészségügyi intézetbe. Esztendő múltán saját kutatócsoportot szervezhetett: azt vizsgálták, milyen tényezők befolyásolják a társadalomban a betegségek gyakoriságát, és azok hogyan előzhetőek meg. Hegedűs András egykori miniszterelnök, későbbi ellenzéki szociológus segített publikálni első eredményeit.

Közben férjhez ment, ösztöndíjas korában két lánya született, Luca és Fruzsi, és másoddiplomásként mégis elvégezte a bölcsészkaron a pszichológiát.

Mindig tudatosan döntött. Tudatos döntés volt, hogy férjével, Skrabski Árpád informatikus mérnökkel együtt számítástechnikai módszereket alkalmazzanak a kutatásban. Tudatos döntés volt, hogy kutatási területet váltson, miután 1972-ben Juhász Pál cikkét olvasta az Ideggyógyászati Szemlében. „Miért hagyjuk, hogy a modern világ és a fejlődés az elidegenedéssel, az »ember embernek farkasa« állapottal járjon együtt, és miért ne próbáljuk az életünket úgy alakítani, hogy a fejlődés a személyiség fejlődését jelenthesse – és teljesebb életminőséget?” Megkereste a professzort, hogy szeretne vele dolgozni. Húsz évet töltött a Juhász-klinikán: amíg 1993-ban meg nem alapította a magatartás-tudományi intézetet.

Mindig jól kommunikált: 1973-tól oktatott az egyetemen pszichiátriát. Egyértelművé vált számára, egységesen kellene tanítani a kommunikációt, az orvosi szociológiát, az orvosi pszichológiát, a bioetikát és az orvoslás pszichológiai oldalát: azt, hogy miként befolyásolják a lelki tényezők az egészségi állapotot.

Azt látja, óriási a társadalomban az érdeklődés az iránt, amivel foglalkoznak. „Ki tudtuk mutatni, hogy hatvankilenc év alatt a jó házasság ötszörös túlélési esélyt jelent. És nagyon fontos védőtényező a két vagy több gyerek is… A kérdés az, miért végződik a házasságok fele válással Magyarországon: miért vagyunk a kényszerszinglik országa?”

Közvetlenül sosem politizált, de kutatási témája mindig a közélet közelébe sodorta. „Az utóbbi évtizedek legnagyobb veszélyét a fogyasztói társadalom diktatúrája rejti magában. Az emberi lelkeket próbálja megnyerni, magányosan szorongó embereket állít elő, hiszen ők az ideális fogyasztók. A világtörténelemben eddig nyílt háborúk folytak, de ennek a titkos támadásnak ellen kellene állni…”

A legjobb értelemben tekinti jó játéknak mindazt, amit tesz. Amit ki tud hozni önmagából és a környezetéből, kihozza. Teljes életet él.