Már megcsömörlött az ember attól, hogy szabad és racionális lény, és tudja, hogy sorsát saját maga irányítja. Egyszer élünk (YOLO), mert nem hiszünk már rendületlenül a mennyországban, és biztosra akarunk menni, hogy semmit sem szalasztunk el (FOMO). YOLO és FOMO: a 21. század Castor és Polluxa.
Lehet, hogy ez jó magyarázatként hangzik, mindenesetre nem igaz. Szeretünk történelmi magyarázatot találni a körülírhatatlan érzésekre, és a fenti példa is azt mutatja, hogyan próbáljuk a jelenségeket a kultúránkba beilleszteni. Ez a történet – mondja Francis O’Gorman kritikus és irodalomtörténész – azt sugallja, hogy az aggódás modern érzés, kifejezetten a miénk, mert az embereknek a többségi világi társadalmakban teljes felelősséget kell vállalniuk a tetteikért. Azért aggódunk, mert túl szabadok vagyunk.
A Leedsi Egyetem professzora az Aggodalom: Irodalom és kultúrtörténet (Worrying: a Literary and Cultural History, Bloomsbury) című, most megjelent könyvében az aggódás kultúrtörténeti szerepét fejti ki irodalmi és filozófiai művek, képzőművészeti alkotások elemzésével.
Cellájuk magányában üldögélve a középkori szerzeteseket meglátogatta egy démon, amelynek az Acedia nevet adták. Apatikus, önutálatba átcsapó tehetetlenségérzés: ez a jóra való restség. Chaucer így ír róla a Canterburyi mesékben: „Az acedia az embert elnehezültté, gondterheltté és elesetté teszi.” Megbénítja az akaraterőt, „lelassítja és eltunyítja azt az embert, aki bármikor is cselekedetre tesz kísérletet. Az acediából fakad a jó cselekedeteket szülő munkába való belekezdés gyötrelme, és végül okozója a reményvesztettségnek vagy a kétségbeesésnek. A végső reményvesztettséghez vezető útján az acedia kisebb bűnök egész seregét szüli, úgymint restség, halogatás, elgyávultság, elhidegülés, kiábrándultság és a világszomorúság bűnét, amely olyan, mint a tristitia, amely tunyává teszi az embert, ahogy eltunyította Szent Pált is.”
O’Gorman professzor a jól bevált recepthez fordul: írással gyógyítja magát a bajból, amelyben ő maga is szenved. Legalábbis így próbálja jobban megérteni, miért tölt órákat aggódással, vészforgatókönyvek írásával. Mindannyian áldozatául esünk ennek a metafizikai csapásnak. Aggódunk, mert nem hiszünk az istenekben, akik életünket irányítják. Mivel felelősek vagyunk saját magunkért, fontos, egzisztenciális döntéseket kell hoznunk, amelyek viszont ahelyett, hogy előrébb vinnének utunkon, csalódással, kétségbeeséssel, kétségekkel töltenek el bennünket.
A könyv a pszichológia és a teológia határmezsgyéjén mozog: mintha gyóntatószékben hallgatóznánk, bár kétség sem férhet hozzá, hogy O’Gorman világában nincs pap, aki penitenciát írna elő vagy feloldozna.
Miközben elmélkedik és elemez, rádöbben arra, hogy elméje nem racionálisan működő, hanem irracionális és fenyegető szerkezet. O’Gorman lelkiismeretesen végighalad azokon a módszereken, amelyeket az aggodalom megszüntetésére javasoltak. Már a korai önsegítő könyvek is a pozitív gondolkodás erejét hirdették, vagy a hit mellett álltak ki, amely képes elűzni a félelmet. Charles Rycroft pszichoterapeuta szerint a kevés aggodalom evolúciós jelentőségű, mivel szinte beoltja az embert az őrület ellen. Mások úgy gondolják, hogy a depresszió előnye, hogy megmutatja a valóságot, mi az, ami igazán fontos az életben. De azoknak, akik mélyre zuhannak, és reménytelennek látják a helyzetüket, valóban hálásnak kellene lenniük azért, hogy a depresszió felfedi előttük, kicsodák?
Az aggodalom többé nem az, amit Chaucer írt: nem a testet bénítja meg, hanem az elmét. Az ember azon spekulál, hogy mi fog vagy mi nem fog történni. Az aggódó ember nyitott kérdéseket tesz fel: mi lesz, ha…? Mi lesz, ha nem halljuk az ébresztőórát, lekéssük a vonatot, és nem kapjuk meg az állást? Mindez feltételhez kötött, de miközben aggódunk, valóságosnak tűnhet. A jövő iránti aggodalom lebénít, mint az iskolást az Annie Hallban, aki azért nem csinálja meg a leckéjét, mert a világegyetem tágul, és egy nap majd darabjaira hullik. Egyszer valóban megtörténik, de addig ki kell bírni valahogy.
O’Gorman a teológia és pszichiátria mellett az aggodalom társadalmi és gazdasági vonatkozásaira is kitér. Megfertőződtünk az amerikanitisztől – állítja –, amely meggyőzött minket arról, hogy az élet a szabadságról szól, amely a Függetlenségi nyilatkozat szerint a boldogsághoz is elvezet majd. Ám az 1776-os atyák csak arra biztattak, hogy az ember keresse a boldogságot, és nem ígérték azt, hogy meg is találja. És bizonyosan nem úgy képzelték, hogy a boldogságot bevásárlóközpontokban kell keresni. Most mégis mintha úgy éreznénk, hogy jogunk van egyéni vágyaink beteljesüléséhez. A fogyasztói társadalom ígérete szerint gyors és teljes kielégülés jár, pedig ezzel az ember nem jóllakik, csak jól felfúvódik. O’Gorman elismeri, hogy ő maga is szörnyen aggodalmaskodó alkat, és a sok kulturális példa (Virginia Woolf, Proust, Freud, Shakespeare, John Stuart Mill) ellenére sem próbálja az aggodalmaskodók életét kifinomultnak mutatni. Bár az aggodalmaskodók nem depressziósok, az aggódás beszivárog az életük minden területére, és ami rosszabb, az aggodalmaskodás unalmas és legkevésbé sem szexi.
Gyógyír sincs rá, az aggodalmaskodást gyógyítani csak időpocsékolás. Az aggódás elválaszthatatlanul hozzátartozik a nyugati világhoz, de azon lehet segíteni, hogy az ember nyitottabban beszéljen érzéseiről, félelmeiről. Mint a denevér, az aggodalom nem szereti a napfényt. Míg a zene vagy a képzőművészet átmenetileg elfeledteti az aggodalmakat, szavakra – törékeny, bizonytalan – szavakra van szükségünk ahhoz, hogy kifejezhessük őket. O’Gorman már megtalálta a szavakat – most rajtunk a sor.
