Története nemcsak azért egyedülálló, mert alkotásait londoni nők viselik, ruháit jelentős nagyvárosokban forgalmazzák Bécstől Sanghajig, hanem azért is, mert a divatszakma ürügyén elgondolkodtatóan komoly mondanivalót fogalmaz meg múltról, jelenről, jövőről, női szerepekről, emberségről és sikerről.

A „magyar divatszakma nagyasszonyának” nincs semmiféle nagyasszonyos allűrje, nincs benne semmi gőg – a munkájához fűződő alázat, a sorsszerű pillanatok megragadására való érzékenység, a XXI. század elfogadása és tisztelete, ugyanakkor a múlt feltétel nélküli szeretete, valamint tettre kész tehetsége teszi őt ragyogóvá és nagyszerűvé. A nem mindennapi kézügyességével kitűnő, vidéki kislány sikertörténetét bárki megirigyelhetné. Hosszú út vezetett azonban a sümegi gimnáziumtól a világ kifutóinak meghódításáig. Játék- és bábkészítőként kezdte, többek között a Magyar Televíziónál, ahol alaposan kitanulta a kalaposmesterséget is, majd jelmeztervező lett.

„Ez az életem. Amit én valószínűleg a legjobban beszélek, az a textil nyelve, és néha ezen a nyelven el kell mondanom valamit. Néha egy kollekcióval, néha egy kézimunkával, néha egy textilképpel vagy egy színdarabbal, de állandóan beszélek textilül” – mondja a Petőfi Irodalmi Múzeumban nemrég megnyílt kiállítása kapcsán. Felhalmozódott életanyagából (többek között családi textilereklyék közül) válogatta ki a tárlat alapját adó csipkéket, és készítette el régi, szakadozott anyagokból azokat az új, különleges szobrokat, női torzókat, amelyek egyfajta átlényegülést jelentenek egy másik művészeti ág felé. Ezekhez a könnyű, régi szövetekhez írt szöveget tizennyolc kortárs szerző, felidézve a régi divatlapok világát, amikor a női kézművesség és a szépirodalom elválaszthatatlan volt egymástól.

Ami végül világhírűvé tette a jelmeztervező–bábkészítő–masamód iparművészt, az a saját márka és a Katti Zoób Divatház 1998-as létrehozása volt. Szinte egy csapásra meghódította a nagyvárosok (a teljesség igénye nélkül: London, Párizs, Dubai, Sanghaj) kifutóit, megismertetve a világgal saját stílusát és kézjegyét. Zoób Kati mestersége egyben művészet, művészete egyben üzlet, üzlete pedig egyben hagyományőrzés is. „Azokat a dolgokat variálom és mutatom meg, amelyek mindig is voltak: klasszikus értékeket és klasszikus vonalakat. Ha arra gondolok, hogy ma mindenki

hihetetlen nyomás alatt, óriási teljesítménykényszerben él, és mindenki az újat keresi, akkor talán befolyással lehet másokra az, hogy én nem akarok mindenáron újat mutatni. Példa lehetek arra, hogy meglévő értékeink szeretete, működtetése, használata legalább annyira modern, mint ha valami rendkívül újszerűt találnánk ki – mondja Szent István körúti szalonjában. – De ha a befolyást mint gazdasági vagy kapcsolati tényezőt gondolom végig, akkor nekem a saját életem nem tűnik befolyásosnak. Ugyanakkor a gazdaságot és a gazdasági működést mindig tisztelni való felületnek tekintettem, mert pontosan tudom, hogy működő gazdaság nélkül nem lehet nagyokat álmodni.”

Ebből az élet-anyagból úgy tűnhet, hogy óriási sikerek egyik pillanatról a másikra születnek, hogy a hírnév és a siker csak úgy »megtörténik« a szerencsésebbekkel, a pechesekkel pedig nem, és hogy minden csupán azon múlik, hogy jókor legyünk jó helyen. Zoób Katinak erről teljesen más a véleménye. „Hogyha valakiben belül bugyog a képesség, dudorodik a tehetség és a tenni vágyás, az előbb-utóbb úgyis utat talál magának. Nem kell megvárni a nagy befektetőt, a nagy mentort, a herceget fehér lovon, mert hogyha bennem van valami, amit szeretnék megmutatni, akkor azt létre kell hoznom, és ha eljön a herceg fehér lovon, csak ki kell húznom a fiókot: tessék, ez vagyok én, ezt tudom. Nem lehet gigantikus sikereket elérni életmű nélkül, az életművet pedig alakítani kell, nap mint nap.”