Nem az a baj, hogy a nők nem elég jók, sőt. Csak a nőkről alkotott sztereotípiák - kedvesség, kellemesség, szelídség - a kutatások alapján bizonyíthatóan gátat vethetnek a nők munkahelyi érvényesülésének, és egy férfival azonos képzettségű és teljesítményű nő csupán kollégája fizetésének a háromnegyedét keresi. Már az egyetem elvégzése után a nők túlnyomó többsége alacsonyabb társadalmi elismertségű állásokhoz jut, mint a velük együtt végzett férfiak. Az ok: a nemi sztereotípiák, a betonba rögzült társadalmilag elfogadott vélekedés a nők szerepéről, és az, hogy a nők maguk is elfogadják a rájuk nézve hátrányosan megkülönböztető szexista vélekedéseket.
Két neves amerikai újságírónő, Katty Kay és Claire Shipman ezt vette górcső alá Confidence Code (Önbizalomkód) cím könyvében. Ezt a kódot kell a nőknek megfejteni ahhoz, hogy elég erősek legyenek és áttörjék az üvegplafont (a láthatatlan külső akadályokat, amelyek gátolják a nőket abban, hogy a társadalmi és gazdasági élet vezető pozícióiba kerüljenek), legyűrjék az akadályokat, amelyek érvényesülésüket hátravetik az élet minden területén. Szerintük az egyenlőtlenség mélyebb oka a nők önbizalomhiánya. Nem foglalkoznak az intézményi korlátokkal, már a bevezetőben hangsúlyozzák, hogy kétségtelenül érzékelhető napi szinten szexizmus, de a nők önmagukba vetett hite sokkal inkább hiányzik.
Egyik felvetésük az, hogy míg az amerikai férfiak túlbecsülik képességeiket, addig a nők alábecsülik. Azt már 1984-ben kimutatta két pszichológus, Irene Frieze és Barbara Hanusa, hogy a férfiak feladathelyzetben sikerre számítanak, ezért ha bekövetkezik, akkor a sikert saját képességeiknek tulajdonítják. A kudarcot – mint nem várt eredményt – különböző rajtuk kívül álló okoknak tulajdonítják. Ezzel szemben a nők, mivel alacsonyabb az elvárásuk, a sikert észlelik váratlan eredményként, és ezért nem saját rátermettségüknek tulajdonítják. A kudarcot viszont – mivel összhangban van elvárásaikkal – képességeik hiányának tulajdonítják. Az imposztor-szindróma is a nőket sújtja leginkább: ez azt jelenti, hogy a sikeres nők attól tartanak, valójában nem is tehetségesek és rátermettek, hanem csak sikerült becsapni az embereket. Sikereiket nem a tehetségüknek, szorgalmuknak, kitartásuknak tudják be, hanem a szerencsének. A jelenség már 1978-ban ismert volt.
Különös, mert a bérkülönbségekért és egyéb mellett kampányoló nőkből nem tűnik úgy, hogy hiányozna az önbizalom. Mégis, lehetne az önbizalomhiányuknak alapja. Elvégre éppen az Egyesült Államokban történt meg, hogy az Iowa állami legfelső bíróság megállapítja, hogy egy nőt jogosan rúgnak ki, ha a főnöke ellenállhatatlanul vonzónak találja, New Yorkban a fizetés nélküli gyakornok nem perelhet szexuális zaklatás miatt, és a republikánusok szerint a nők maguk a rosszabbul fizetett állásokat szeretik. Ez alapján úgy tűnik, hogy az önbizalomhiány nem egyéni hiányosság, hanem egy olyan szemlélet tükröződése, amely semmilyen alapot nem ad arra, hogy a nők magabiztosnak, értékesnek érezzék magukat.
Mire képes egy egyenes derék?
Arra bátorítani a nőket, hogy legyen több önbizalmuk, nem rossz ötlet, de arra nincs bizonyíték, hogy ha jobban bíznak magukban, az jelentősen javítana a helyzetükön. A magabiztos, önálló, határozott, felelősségteljes, munkájukban sikeres nőket gyakran törtetőnek, karrieristának titulálják, és kevésbé szeretetreméltónak találják (egyébként a "szeretetreméltóság" a társadalomkutatók szótárában egy felülről, magasabb státusú embertől jövő atyáskodó, lekezelő érzelmet jelent). A felmérések szerint nők még mindig szívesebben dolgoznának férfi főnöknek, mint nőnek. A Kay-Shipman duónak a kellő tisztelet megadásán kívül nincs megoldása arra, hogyan lehet ezen változtatni- csak mondják, hogy változtatni kell.
Furcsa az a magyarázat, hogy a nők magukban keressék egy külső körülmény okát. Attól, hogy azt mondják a szerzők a nőknek, hogy meditáljanak, legyenek hálásak, járjanak egyenesen, aludják ki magukat - ezek a gyors és hatásos tippek a kezdéshez- lehet, hogy jobban érzik magukat a bőrükben, de a világ ettől nem lesz jobb hely nekik. Nem lehet pozitív mantrákkal, ráolvasással robbantani a bebetonozódott gondolkodásbeli korlátokon, önsegítő módszerekkel eltüntetni a mélyen gyökerező diszkriminációt. Vagy csak én vagyok negatív és önbizalomhiányos. Bár ahogy a Jessica Valenti, a könyv egyik amerikai kritikusa megjegyzi: ha egy nő nem érzi magát bizonytalannak, akkor nem ezen a földön él. Ahol lépten nyomon azzal szembesítik a nőt, hogy vagy a munkájában lesz sikeres vagy jó anyja lesz gyerekeinek, vagy nőies lesz és szeretetreméltó vagy férfias és parancsolgató. Az önbizalomhiány arányos azzal, ahogyan a(z amerikai) társadalom leértékeli a nőket.
Tőled függ! De miért is?
A könyv optimizmusa annyiban érthető, hogy nem akarja a nőket áldozatnak tekinteni. A nők annál okosabbak, erősebbek, eltökéltebbek, rátermettebbek annál, hogy megadják magukat egy őket elsöpörni akaró, ésszerűtlen erőnek. Nem panaszkodni kell, hanem cselekedni. A gond ezzel az érveléssel az, hogy már megint a nőkre pakol minden felelősséget, mintha 100 százalékig csak rajtuk múlna, mit érnek el.
Igazából azzal sem számolnak a szerzők, hogy a nők maguk hogyan számolhatnák fel a beléjük rögzült, láthatatlanul is működő szexizmust, előítéleteket. Mi legyen a gyerekekkel? Mindaddig ugyanis, amíg a társadalom a gyermekvállalás kérdését csupán a nő dilemmájának tekinti, a helyzet nem változik, és a családalapítás a nők munkahelyi előmenetelének kerékkötője lesz. A gyakorlatban a munkavállalás pillanatától egészen a magasabb pozícióra való kinevezésig a férfi munkatárs mellett szóló érv, hogy "házasságban élő, megállapodott ember", míg egy nő, ha anya, csak a baj van vele. Ha pedig még nem anya, nos, akkor csak nő- a helyzet ugyanaz, ha van sapka, ha nincs sapka.
Az önbizalomnövelés lenne a nők forradalma, a maguk csendes, visszafogott módján? Biztosan mert nőknek így illendő. A nemi egyenlőtlenségeket önbizalomkúrával ellensúlyozni olyan, mintha az utasok napozóágyakat rendezgettek volna a Titanicon, miután nekiütközött a jéghegynek. Van mivel foglalkozni, de a hajó attól még süllyed.
